Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1895 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1895-02-21 / 8. szám

15. Augustinus ethikája: természet, tudomány, házasság, tulajdonjog, szerzetesi élet. A teremtés célja. Az állam és az egyház viszonyát tehát Augustinus így állapítja meg: az állam, melynek eredete a bűn, célja pusztán földi, azaz véges s mint ilyen szorosan véve szintén bűnös, csak akkor jogosult és ismerhető el, ha az egyház suprematiája aláadja magát. Ez a theokratikus, illetőleg, mivel Isten országa tulajdonképen a látható egyház, ezen hierarchikus elmélet megfelel Augustinus újplatonikus Istenfogalmának, melyben a metafizikai elem egyúttal az erkölcsi tartalom is. Isten a változatlan lét és egyúttal a legfőbb jó,; kívüle minden csak változó, tulajdonképen nem létező és nem jó. Azért Augustinus nemcsak államtanában, hanem általában erkölcstanában nem juthatott el a világi dolgok viszonylag önálló értékének becsléséhez. Egész ethikáján végig vonul ez a világmellőző, akosmitikus jelleg. A teremtett világnak, az emberi élet nyilvánulásainak magukban véve semmi értékük sincs, mert változók és nem jók, csakis Isten országa, illetőleg az egyház szentelheti meg és adhat nekik ez által bizonyos létjogot. A természetet s ennek kutatását, általában a tudományt nem sokra becsüli, de az egyházi vagy egyházias tudomány már értékes. A házasságnak csak az egyház adhat magasabb jelentőséget, azért azt szentséggé keli tenni. A tulajdonjog, akár a császárok emberi jogán, (Agustinus azt állítja) akár természeti jogon alapul, csak akkor értékes, ha az egyház javára lemondunk róla (alamizsna, adományok). Istennek leginkább tetsző életre az adja magát, a ki lemond minden változóról és nem föltétlenül jóról és a világtól visszavonultan keresi a legfőbb jónak, Istennek közösségét. A nőtlen és még inkább a szerzetesi élet a tökéletes földi életmód. A földi élet egyházi élet; az egyház mindenek felett áll, az egyén a maga tehetségeivel s hajlamaival háttérbe szorul, az egész világ Isten országába olvad, a világmindenség a legfőbb létnek összhangzatos kijelentése. S így végelemzésben a teremtésnek, az emberiség fejlődésének célja az isteni harmónia kijelentése. Az egyesnek magában véve nincs értéke, csak a mennyiben ezen kijelentésnek eszköze. így kapcsolódik Augustinus gondolatvilágába a praedestinatio merev tana, mely az ember eredeti állapotának, a bűnnek s a kegyelemnek tanain épül föl. 16. A bűn és kegyelem tana: Tertullianus, Ambrosius. A reális szabadság. Az ember eredeti állapota. A bűneset. Az eredendő' bűn. Ellentét a manichaeus és pelagianus tanokkal. Augustinus a bűn és kegyelem tanában a nyugati egyház gyakorlatának és tudományának továbbfejtője. Míg keleten a vallást a spekulatio tárgyává tették s a dogmát inkább vallásbölcsészetnek tekintették, addig nyugaton a vallás célja a szent élet s a dogma inkább vallástörvény. Azért a bűnösség érzete és gondolata itt sokkal élénkebb és a tanban is hova - tovább több tért foglal el. Már Tertullianus szól az eredetnek bűnéről, melynek büntetése a halál. Cyprianus és Ambrosius továbbfejtik a tant és bár elismerik a szabad akaratot, de ezt nemcsak mint választó szabadságot írják le, hanem kiemelik a kegyelem iránt való fogékonyságot, tehát Augustinus szabadságfogalmát készítik elő. Mert szerinte az igazi szabad akarat nem közönyös a jó és rossz iránt, hanem abban áll, hogy csak a jót teszi, hogy Isten szolgálatában áll és nem sinlődik a bűn bilincseiben. >Akkor leszünk igazán szabadok, a mikor Isten képez és teremt minket, nem hogy emberek legyünk, a mit már tett, hanem hogy jó emberek legyünk. a mit most kegyelmével tesz.« Ilyen szabadsága volt az első embernek a bűneset előtt. Ádámot az Isten jónak teremtette, nemcsak választó szabadsága volt, hanem igazi szabadsága volt, azaz akarata határozottan a jóra irányult, Isten külön kegyelemmel ajándékozta meg, a segítséggel (adjutorium), hogy a jóban megmaradhasson. Ádám tudott meg nem halni és tudott nem vétkezni (posse non peccare). Ez az adjutorium még nem tette őt tényleg jóvá (non posse peccare), hanem csak föltétele volt annak, hogy ne tudjon vétkezni. Ha megmaradt volna a jóban, teljesen elérte volna az igazi szabadságot (non posse peccare), nem halt volna meg és bűn nélkül nemzette volna gyermekeit. Azonban Ádámot gőgje és érzéki vágya bűnre vitte, elesett és bukása annál nagyobb volt, mennél könnyebben maradhatott volna meg a segítséggel Istennél. Az ember elhagyta az Istent s azért Isten elhagyta őt is. A lélek megfosztatott a jótól, tehát meghalt, elvesztette uralmát a test felett. Az önszeretet, mely a bűn volt, megmaradt mint a bűnnek büntetése; a test és lélek halála, első sorban a testi kívánság (concupiscentia) ezek a bűneset következményei. A bűneset nemcsak Ádám testét-lelkét rontotta meg, hanem összes utódait. Mert Róm. 5, 12 szerint ő benne voltunk mindnyájan és mert minden ember Ádám bűnös testétől született. Ádám bűne mint eredendő bűn minden ember bűne. Augustinus, mivel nem határozott híve a traducianismusnak, azt hiszi, hogy a lélek a testben, mint megfertőzött edényben romlik meg. Az eredendő bűn tehát lényegileg a testben rejlik s a testi kívánság terjeszti. Az emberi természet annyira megromlott, hogy semmi jót sem tehet, a természeti ember erényei csak fénylő bűnök. A választó szabadság, a formális szabad akarat megvan ugyan, de ez mindig a rosszra határozza el magát. Augustinus a bűnről való ezen elméletét, miként a kegyelem tanát, csak a pelagianus vitában fejtette ki részletesen, de elvileg már 400 előtt ezen állásponton volt, noha a manichaeusokkal szemben a természet jóságát s a szabad akaratot védte. Mind a két szélsőséget akarta kikerülni. A manichaeusok szerint az emberi természet, mint minden test gonosz anyag, az akarat világossági elem; Pelagius szerint az emberi természet Ádám esete után is jó, az akarat szabad s nem valamely eredendő bűn gátolja a jónak követelésében, hanem csak a bűn nem absolát általánosságából folyó bűnös szokás. Azért mondja Augustinus. hogy a természet nem maga a bűn, mégis bűnös. 17. A praedestinatiói tan és gyökerei, viszonya a praescientiához. Kikutathatatlan végzés. »Az ember állat*. Ellenállhatatlan kegyelem. Üdvbizonytalanság. Mivel minden ember bűnös, azért nincs, a ki kárhozatot nem érdemelne. Az egész emberiség egy massa perditionis; Augustinus az első, a ki Róm. 9, 21. az anyagot nem közömbösnek tartja, hanem határozottan a megromlott emberiségre érti. Ha ezen nagy kárhozati tömegből senki sem mentetnék meg, csak Isten igazságossága jelentetnék ki; ha minden ember, úgy csak Isten szeretete. Azért Isten némelyeket az üdvösségre választott ki, a többieket átengedte a kárhozatnak. Különösen itt tűnik ki. mennyire eszköze csak az ember az isteni harmónia kijelentésének. Mivel az Isten a legfőbb lét, azért a kijelentésnek minden isteni tulajdonságot összhangzatosan kell feltüntetnie. Az egyesek nem jönnek számba, a mint hogy Augustinus szerint az elkárhozulók száma Isten akaratából sokkal nagyobb, mint az üdvö-