Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1894 (37. évfolyam, 1-52. szám)

1894-12-27 / 52. szám

magyarázata annak, hogy azon időben Európa nagyobb városaiban megfordult török követ oly értelmű tudósítást küldött haza, hogy a keresztyének között bizonyos napokon minden ember megbolondul. A húsvéti ünnepkörhöz tartozik már a farsang után következő böjti időszak, mely hamvazószerdától húsvét szombatjáig terjed, s 40 bojt-napot foglal magában, mivel Jézusról is az mondatik, hogy 40 napig böjtölt a pusztában. Sajátkép 46 nap volna a böjti időszak, de kiveendő a közbeeső hat vásárnap, mert e napokon nem kellett böjtölni. Ez időszaknak célja, hogy isteni tisztelet és bűnbánat által előkészítse a vallásos lelket húsvéti örömnek napjára. Mi reformátusok a külső böjtre nem fektetünk oly nagy súlyt. Felfogásunk szerint a böjtnek csak akkor van igazi valláserkölcsi értéke, ha azt önként, a szívnek sugalatából teszszük. S ha az ember csak azért böjtöl, mert pl. péntek van, vagy mert az egyház úgy rendelte, akkor az a bojt a mi erkölcsi életünk megtisztítására, szivünk megjobbítására semmi hatással nem leend. E tekintetben tartjuk magunkat Idvezítőnk azon utasításához, hogy »mikor böjtöltök, ne legyetek feketített orcával, mint a képmutatók, kik megfeketűik orcáikat, hogy láttassanak az emberektől böjtölni. Te pedig mikor böjtölsz, kend meg a te fejedet és orcádat mosd meg, hogy ne láttassál az emberektől böjtölni, hanem a te atyádtól, a ki titkon van ; és a te atyád, ki titkon néz reád, megfizet neked nyilván«. Ezért mi a böjtöt nem tiltjuk, a minthogy Jézus sem tiltotta, de azt tartjuk, hogy azt hivatalosan ráparancsolni senkire sem lehet. A bojt utolsó vasárnapjával, virágvasárnappal kezdődik az ú. n. nagyhét. Ezen a nyilvános mulatságok tiltva voltak, s a virágvasárnapot kivéve a nagy hétnek minden napja legszigorúbb böjtnap volt. A virágvasárnap Jézus Jeruzsálembe való bevonulásának emlékére vonatkozik, de csak a VI. században kezdték ünnepelni. A processziókon, melyek e napon tartattak, nagy szerepet játszott a középkorban a szamár, mivel Jézus is szamárháton vonult be, mi a törököknek sok alkalmat adott a keresztyének kigúnyolására. E szokás később elmaradt, hanem annak helyébe jött a templomoknak zöld galyakkal való felékesítése, és mivel a legtöbb helyen olyankor zöld lomb még nem igen van, az ú. n. barkaszentelés jött divatba. A nagycsütörtököt már nagyon korán az úrvacsora szereztetésének emlékére megünnepelték, melylyel később összekötötték a lábmosás szertartását is, mivel Jézus is azon alkalommal tanítványainak lábát megmosta. A lábmosás szertartása a keleti egyházban még most is megvan. nyugaton azonban sohasem vált egyetemessé, de sok királyi udvarnál, s így minálunk is bevett szokássá lett. az alázatosságnak jelképe gyanánt, Krisztusnak azon utasítása folytán: »a ki közületek legnagyobb akar lenni, legyen mindeneknek szolgája«. Nagy csütörtököt követi a nagypéntek, mely a legrégibb keresztyén ünnep, s nekünk reformátusoknak legnagyobb ünnepünk. Az egyházban korán szokásba jött, hogy e nap, melyen Krisztus érettünk meghalt, a csendes magábavonulás és elmélkedés napjának tekintessék. Ilyenkor mellőztek minden külső fényt, s az isteni tiszteleten Jeremiás siralmait énekelték, de a kor izlése lassanként a vallásos bánat ünnepét is átalakította, úgy hogy mai napság a kath. egyház a gyászban is legnagyobb pompát fejti ki. Mi a külsőségekre nem sokat adunk, de benső jelentőségénél fogva e napot legnagyobbra becsüljük. Az isten kegyelmének és irgalmának bizonyságát látjuk Idvezítőnk halálában, mely által bűneink bocsánatát, s lelkünk üdvösségét nyerjük. A nagyszombat volt az ős keresztyén egyházban a legnagyobb böjtnap, mely húsvét vasárnapján reggel az első kakas szóig tartott. Ez volt egyszersmind a legfőbb keresztelő nap is mivel a Krisztus halálára való keresztségnek különös erőt tulajdonítottak. Ezért e napon szentelték meg az egész évre való keresztelő vizet, s innen vehette eredetét az a szép szokás, mely ez éjszakán gyűjtött víznek nagy gyógyerőt tulajdonított. A nagyhét húsvét vasárnapjával végződött, mely a keresztyénség győzelmi ünnepe. E nap eseményében vélte felismerni a keresztyén világ Istennek sanctióját Idvezítőnk működésére, hogy ő valóban a bűnös emberi nem megváltására küldetett; ebben ismerte fel élő symbolumát az ember újjászületésének a Krisztus által, az új erkölcsi teremtést; erre építette hitét, s azt a boldog reménységét, hogy a halál nem semmisíti meg teljesen az emberi életet, s a kik itt egymást szerették, egykor a mennyei boldogság honában újra látni fogják egymást. És hát nem így van e ? És nem így fog maradni mind addig, míg a vallásos hitnek egy kis szikrája él az emberi szívben ? Ezért a húsvét kezdettől fogva a szó valódi értelmében örömünnep volt a keresztyén egyházban. A feljövő napot örömkiáltásokkal ünnepelték. »Feltámadott az Ur?« — ezzel köszöntötték egymást napközben, mire a felelet ez volt: »bizony feltámadott!* A foglyokat — a gyilkosok kivételével — szabadon bocsátották, sok rabszolgát felszabadítottak, a megmaradt rabszolgákat pedig egy hétre felmentették a munka alól. Mint olyan győzedelmi ünneppel sok kedves szokást kapcsoltak össze időfolytán. A tojásajándékozás pl. az egész keresztyén egyházban elterjedt szokás, s különösen Oroszországban nagy luxussal űzik. De e szokás az ős keresztyén egyházban még sem volt meg, s hogy vájjon pogányos eredete van-e, nem tudhatjuk. Különben a tojás mindig a feltámadás jelképe volt, mivel a látszólag élettelen héjban az életnek csirája rejlik, s hihetőleg innen vette eredetét ez a szokás. A húsvét magyar neve minden bizonynyal onnan eredt, hogy e nappal a böjt megszűnt és a húsevés megengedtetett. Ez ünnepet kezdetben a zsidó páskha-ünnephez kötötték, melyet a zsidók az Egyiptomból való kivonulás és a lealázó szolgaságból való megszabadulás emlékére szenteltek. A zsidóknál ezzel össze volt kötve a páskhabárány vacsorája is, annak emlékére, hogy Mózes könyve f szerint az Egyiptomból való kijövetel előtti napon bárány vérével kenték meg az ajtó küszöbét, hogy a 10-ik nagy csapás végrehajtására kiküldött halál angyala elkerülje házaikat. Jézus is halála előtti estve megünnepelte tanítványaival a páskha-vacsorát, de annak mélyebb jelentőséget adott, midőn az űrvacsora szerzése által a bűn szolgaságából való megszabadulás ünnepévé avatta fel. Kezdetben ilyen értelemben ünnepelték meg ez estvét az első keresztyének, csakhogy ehhez hozzákapcsolták a Krisztus halálának és feltámadásának emlékét is. Ez volt első kezdete a húsvétnak, mely ezután lassanként tovább fejlődött, s a keresztyén egyházban az ünnep vallásos jelentőségére és a megünneplés módjára nézve ellentétek jöttek létre. így eltérő volt a szokás az ünnep idejére nézve is, s e felett a keresztyének hosszú időn keresztül igen heves vitát folytattak. Végre, midőn a húsvét ünnepét a zsidó páskha-ünneptől külön választották, abban állapodtak meg, hogy a feltámadás ünnepe mindig vasárnap legyen, az azt megelőző péntek pedig Krisztus halálának emlékünnepe. Majd azután a felett vitatkoztak hoszszasan, hogy az évnek melyik vasárnapjára tegyék a feltámadás ünnepét, míg végre a VI. században megállapodtak abban, hogy a tavaszi éj napegyenlőséget vagyis március 21-ét követő holdtölte utáni vasárnap legyen husvétünnepe. E szerint a húsvét ideje változik, s március 22. április 25. közötti időre esik.