Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1894 (37. évfolyam, 1-52. szám)

1894-12-27 / 52. szám

ember által megbirhatatlannak látom, a külön vallástanári állások szervezésének barátja nem vagyok. (T. cikkíró e véleményében nem osztozunk. Tapasztalat is bizonyítja, hogy lehet, konventi utasítás is rendeli, hogy »középiskoláinkban a vallástanítás lehetőleg egy tanár kezébe összpontosíttassék«. Csak aztán igazán tanárt kell vele megbízni, nem pedig holmi 600 frtos »új existenciák«-at! SzerJc.) Nem első ízben adok nyilvános kifejezést emez erős meggyőződésből származó nézetemnek. Azért csak röviden mutatok reá többi okaimra. Én azalatt a rendszer alatt nőttem fel, a mikor a vallástanítást az osztálytanár teljesítette. S ezt most is a legokosabb eljárásnak tartom. Mert ebből két fő jó származik. Egyik az, hogy a növendék nem szokhatja meg a vallást csak olyan ráadásfélének tekinteni, mely csak a növendékekre tartozik, de a tanár urakra nem. Kérdezze meg bárki a gimnáziumokba járó mai gyermekeket s rá fog jönni arra, hogy a hol a régi, kipróbált,, bölcs rendszerrel szakítottak, ott mindenütt aláhanvatlott a vallástani óra és vallástudomány tekintélye s egy kategóriába esett a növendék előtt a rajz-, ének-, tornaórával s más apró-cseprő tanulni valókkal. A másik fő jó, mely a régi szokásból származott: a vallásos nevelésnek karöltve járása a vallástanítással. Kimondhatatlan nevelő és példaadó hatása volt a régi rendszernek a tanítvány lelkére, mikor még minden tanárnak külön osztálya volt s egy és ugyanazon tanár ajakáról leshette el a gyermek a történelem nagy eseményeit, a mathematika problémáit s a vallás örök igéit. Ma azonban a szakrendszerrel a gimnáziumokban a nevelést már félig tönkre tettük; nem kell nekünk egyéb, csak hogy még a vallásból is szaktantárgyat csináljunk s hitem és meggyőződésem, hogy akkor aztán egészen tönkre lesz téve. Talán többet fognak tudni a vallásból, mint tantárgyból, de nyilván kevesebbet fognak hinni. Már pedig a vallás nem tudomány, hanem élet, léleknek kenyere. Igaz, most más világ van. A régi prot. gimnáziumi tanárok mind theologiát végzett, sőt nagyobb részint papi felavatásban részesült férfiak valának. (Bár azok volnának most is, bizony másképen állanánk iskoláink szellemével.) De, édes Istenem, hiszen azért csak ma is protestánsok volnánk talán? Nálunk nincs külön klérus és külön láós. Nálunk a vallás nem a papok dolga, hanem édes mindnyájunké, melyet hirdetni és tanítani nemcsak joga, de kötelessége is minden protestánsnak. S ha nem így van és nem így lesz, minek akkor nekünk az egyházi gimnázium? Erre is megfelel a kisújszállási hirdetés. Hogy a növendékeknek ifjúsági isteni » tiszteleteket lehessen tartani. Ez az új panacaea. * De hiszen ahhoz érteni kell, ahhoz készültség kell, mert kü* Theologiai akadémiákkal kapcsolatos gimnáziumokban a theologiai tanárokra — s a hol van. a főiskolai lelkészre — volna legcélszerűbben ruháztató az ifjúsági isteni tiszteletek tartása, pl. Pápán, Pesten, Patakon, Debrecenben, Enyeden, Pozsonyban. Sopronban, Eperjesen. Ezeken a helyeken tehát absolute szükségtelen a külön gimnáziumi vallástanár. Cz. 1. lönben nem épülést, hanem csak megunást okozunk vele. Ahhoz beszédeket írni, sokat olvasni, benne nagy gyakorlatot szerezni, hogy fogja ezt egy kezdő ember? Mert kezdő lesz, annyi bizonyos. S bár nincs kikötve a pályázatban, hogy csupán nőtlenek pályázhatnak, azt is biztosra veszem — a 600 forintos fizetés mellett — hogy nőtelen lesz. Az azután csak addig marad, míg családot alapítani nem akar s megy, mihelyt mehet. Örökös kísérletezés lesz ez, igen furcsa eredménynyel. S a tekintély, a mely ide mindenekfelett szükséges, honnan kerül elő? Mikor maga az elöljáróság csak felényire taksálja a vallástanárt, mint a többit. Olyan szegény lesz az, mint a templom egere, s nem kell hinni, hogy ezt a szegény helyzetet a növendékek észre nem veszik s tanárjokkal is nem éreztetik. S ha ők nem, majd érezteti a saját lelke és a kollégák, nem készakarva, csak úgy önkénytelenül; a nélkül, hogy maguk is tehetnének róla. Azért jobb lesz ezt a 600 frtos vallástanárságot abbahagyni. Mert ha egy egyházi gimnázium, melynek igazgatótanácsában lelkész az elnök, ennyire becsüli a vallástanári állás értékét, mit várjunk akkor a nem felekezetiektől ? A vallást ez által magunk szállítottuk le magas piedestáljáról, alább a kétszerkettőnél, a hétpöttös bődénél, a csigabigánál s a falon lógó Jász-Nagykun-Szolnok vármegye térképének bemagolásánál. Csoda-e azért, ha az ilyen hirdetés olvasására az ember kompromittálva látja egyházát s megalázva érzi önmagában a papot. Czinke István. Egyházi ünnepeinkről. Felolvastatott Budapesten dec. 5-én. a 2-ik adventi estén. III. A keresztyénség második nagy ünnepköre a húsvéti ünnepkör, mely húshagyó keddel kezdődik és áldozócsütörtökig tart. Ez ünnepkört megelőzi az ú. n. farsang, mely vízkereszttől hamvazószerdáig terjed, s terjedelme a szerint kisebb vagy nagyobb, a mint húsvét korábbra vagy későbbre esik. A farsangot általában a tánc és vigalom időszakának mondhatjuk. Eredete az ókori pogány népek szokásaira vezethető vissza, mert az első keresztyének vallásos komolysága erről mit sem tudott. Az apostoli kor hivő lelkei, ha talán nem is osztották az egyszeri kinai követ véleményét, ki azt tartotta, hogy a táncot, ezt a fáradságos munkát, legcélszerűbb volna a szolgákkal elvégeztetni, annyi bizonyos, hogy a világias mulatságokat nem kultiválták. Az az erkölcsi komolyság, mely az első keresztyének gondolkozását és egész életmódját jellemezte, nem tartotta az ember égi hivatásával összeegyeztethetőnek az olyan zajos vigalmakat, melyek figyelmét a mennyei javakról elterelték. De a középkorban, midőn az egészséges valláserkölcsi élet az egyházi formalizmusban teljesen elveszett, farsang idején a legszertelenebb mulatságokban csapongott a féket vesztett jó kedv. Leghíresebb volt a velencei karnevál, de a többi városok sem maradtak bátra, hanem vetekedve igyekeztek túl tenni egymáson a bohóságokban. Ez a