Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1894 (37. évfolyam, 1-52. szám)

1894-12-20 / 51. szám

A ki a protestáns népek üldözése, pusztítása, s a véres 30 éves háború felszítása s konok folytatása miatt tagadhatatlan érdemeket szerzett magának egyedül üdvezítő egyházában. Bizonyára erre az érdemére tekinthetett Pázmány Péter és a bécsújhelyi püspök is, a midőn Mátyás főherceget a felől biztosíták, hogy »II. Ferdinánd sok érdemeiért a tisztító tüzet elkerülte, és közvetlenül a mennybe meneü« (Merle d'Aubigné 192. 1.). Czékus László. NEKROLO G. Kálmán Károly. 1818—1894 Az Úrnak egy hű munkása dőlt ki ismét a sorból Mezőföldön. Fájdalom! a régi idők tisztes alakjai egymásután hunynak el. Egymásután múlnak ki, azok a szilárd hitű. határozott jellemű emberek, a kikre csak tisztelettel tekinthetünk. A kik még az enerváló aggkor hanyatlásában is több idealismussal rendelkeznek, több buzgalmat fejtenek ki s az igazság diadalában szilárdabban hisznek, mint mi, a skepsisszel telített ifjabb nemzedék. Ezek közé a régi szabású emberek közé tartozott a folyó hó 4-én jobblétre szenderült Kálmán Károly soponyai (Fejérmegye) lelkész, s a mezőföldi evang. ref. egyházmegye tanácsbirája is. Szilárd hit, evangéliumi szellem, a viseletben és erkölcsökben puritán egyszerűség, őszinteség, hazafiság, erős faji érzet jellemezték. Ifjúsága azon időkre esik, a midőn még a tudomány sokkal kisebb körű és tartalmú volt, de azért mégis (vagy talán épen azért) többen hagyták el alapos készültséggel az iskolákat, mint ma. Azon időkben kevesebb volt a mesterkéltség, de több volt a valóság. S teljes erejében lévén iskoláinkban a protestáns szellem, erősebb protestáns érzületet szívhattak magukba a növendékek. De ugyancsak ezen idők valának a nemzeti ébredés korszaka. Gróf Széchenyi munkássága akkor rázta.fél az alvó nemzetet, s Kossuth akkor villanyozta fel a közéletet s gvujtá meg a hazafiúi lelkesedés tűzét, mely terjedt kebelről-kebelre. Ifjú korának eme nagy benyomásait sok más kortársaival együtt, szerény életpályáján, mind haláláig megt.artá Kálmán Károly is. Hosszú életét munkásságban tölté. Hű és gondos lelkipásztor volt. Gyülekezetét mind a szellemiekben, mind az anyagiakban híven gondozá. Képzett ember lévén, ismereteit nem rejté véka alá. Eredeti és fordított egyházi beszédeivel gazdagítá irodalmunkat, a melyek leginkább a Fördős szerkesztette >Papi dolgozatokéban láttak napvilágot. Ha éltesebb korában elhallgatott is, csupán arra szorítkozván, hogy az egyházmegyei zöld asztalnál értékesítse dús tapasztalatait, de azért folyton figyelemmel kisérte a szellemi mozgalmakat, az egyházi, a tudományos és szépirodalmat s tőle telhetőleg pártolta is azokat. Egy protestáns lelkésznek küzdelemteljes életében Isten igéjén, saját öntudatán kívül a családi élet nyújt vigaszt és örömöt. Kálmán Károly is ezeket tekinté üdítő forrásokul, bár családi boldogsága nem volt teljesen zavartalan; két ízben kemény próbát kelie kiállania, kétszer veszítvén el hitvest, jó házastársat. De másrészről a gondviselés bőven kárpótlá veszteségéért. Mert mint apa a szerencsések közé tartozott. Gyermekei, ha nem foglalnak is el fényes állásokat, de azért büszkén tekinthete reájuk: legidősebb fia K. Gyula ságvári lelkész, b.-somogyi traktus főjegyzője, a dunamelléki kerület aljegyzője is. K. Lajos moóri kir. járásbiró; K. Vince sz.-fejérvári főszolgabíró, és K. Róza ifj. Kutasy Ferenc táci lelkész neje. Életrajzát a főbb vonásokban, a következőleg adhatjuk : szül. 1818. Falu-Battyánban (Fejér vármegye) lelkész szülőktől. Tanult Gyönkön. N.-Kőrösön és Pápán; ez utóbbi helyen a theologiai tanfolyamot dicséretes szorgalommal elvégezvén, 1837-ben a tatai egyházmegyébe Császárra ment ki, az akkori szokás szerint akadémikus rektornak, mely minőségben három évet szolgált. Ezután a különféle és akkor nagyon is sokféle: tanári, esperesi és püspöki vizsgákat sikeresen lerakta s Díszeiben (Zalamegye) és Szilas-Balháson, néhai Gubasi Halász Sámuel egyházmegyei gondnok úr családjánál nevelősködött s egyúttal kápláni minőségben is volt néhai Kálmán Ádám szilas-balhási s pár hónapig, Micskey Sámuel enyéngi lelkész oldala mellett. 1843/44. években már Székes-Fejérváron működött, mint lelkész. Ez időben égett le az egész utcasorral együtt és épült fel újra az ottani ref. templom és papilak. 1845-ben sár-egresi lelkész lett s itt szolgált 1852-ig és közben, 1846-ban, meg is nősült s élénk részt vett hazafias szónoklataival az 1848/49-iki mozgalmakban is. 1852— 1868-ig mezőszentgyörgyi pap volt; 1868-ik évtől fogva pedig a soponyai egyháznak buzgó pásztora. Az egyházakban, a hol működött, buzgó tevékenységet fejtett ki; példák reá: a székesfejérvári, mezőszentgyörgyi és soponyai templomok, melyek az ő idejében nagymérvű renovation mentek keresztül. Egyházmegyéje is korán méltányolta tehetségeit és buzgalmát; hosszabb ideig a censori, majd a számvevői s tanácsbirói tisztségeket rakván erős vállaira s 32 év óta folyvást és megszakítás nélkül viselte a tanácsbiróságot, és mint ilyen a mezőföldi egyházmegye t. bíróinak nesztora hunyt el benne. Temetése f. hó 7-én nagyszámú közönség jelenlétében történt. A környék népe és intelligenciája, a kebelbeli lelkészek szép számmal s a szomszéd vértesaljai traktus több lelkésze és számosan jelentek meg a végtisztességtételre, leróni a tisztelet és kegyelet adóját. Gyászbeszédet a templomban Tóth Károly polgárdi lelkész tartott fölötte I. Péter V. 2—4 alapján. Jól kidolgozott és hatással előadott beszédben méltatá az elhunyt érdemeit. A sírnál káplánja, t. Borsos István mondott végső Isten hozzádot egy lendületes beszédben. S míg ő maga éltének utolsó heteiben, az élettel 102*