Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1894 (37. évfolyam, 1-52. szám)

1894-12-20 / 51. szám

társait az idegen fejedelmek zsoldja idegen ügyért teljesen megrontja és a harcot azonnal meg is kezdi ellene. Ilyformán válik ki lassanként a tudós, a theologus és a patrióta alakja 1519-ig, mikor Zürichbe megy, hogy nagyszerű tevékenységét minden oldalról kifejthesse. És itt az olvasó a második könyvhöz jutott, mely hét tartalomdús fejezetet foglal magában. Nyugodt, tárgyilagos előadás és világosság jellemzik a szerzőt, midőn Zwingli személyiségével és működésével foglalkozik. Nem siet, nem néz el semmit, a mi által bámulatos ügyességgel vezeti be az embert abba a titkos gondolatműhelybe, hol az ember mintegy kézzel foghatja meg azokat az eszközöket, melyek az egyszerű reformátort oly nehéz időkben oly magasra emelték. Valóságos glóriával övezi körül homlokát és nem babérkoszorúval, melyet végre is az idő vasfoga megemészt, míg amaz szelid fénynyel súgárzik át a sötétségen, hogy bevilágosítsa azoknak útját, kik vele együtt az igazságot keresik és úgy az Istent lélekben. Védfalat von körülötte, melyen belől ott őrködik az új apostol, ki így kiált az ellenséghez: csak vérem árán juthattok alkotásaimhoz, de le nem rombolhatjátok összes hatalmatok erejével sem az időknek végéig !. .. És a mű nyelvezete? Mindenki olvashatja a legnagyobb könnyűséggel, mert mindenki számára írta a szerző. Itt Svájcban — mint legelői mondám — sokan olvassák már; nem ártana, ha nálunk is követésre találna ez a szép példa. Basel. Molnár Lőrinc. BELFÖLD. Ultramontán dolgok. III. Ha a történelmet elfogulatlanul vizsgáljuk, azt látjuk. hogy rendesen a római kath. egyház kebeléből kerültek ki azok, a kikre ma is borzadva gondol vissza az emberiség. Hogy rendesen a jezsuiták nevelték és fanatizáltak őket annyira, hogy az emberiség átkaivá lettek, a midőn annak aldásaivá is lehettek volna. A protestánsok közül p. o. soha sem került ki oly sötétlelkíí ember, mint II. Fülöp, a ki annyi vért ontott, annyi országokat tett sivatag pusztasággá, s annyi népeket merített bánatba, siralomba, a ki Heródeshez, Sullához, az emberiség eme szörnyeihez hasonló véget is ért. És ennek a »Daemonium meridianum«-nak (a mint őt a régibb történetírók nevezik), »minden gonoszságai takarójáúl a római kath. vallás szolgált«. Külsőleg a legjobb pápista volt. Hűségesen gyónt és böjtölt, hallgatta a misét, hányta magára a keresztet, s halála előtt egymásután negyvenszer gyónt meg vezetőinek, jó baratainak, a magukat Jézusról elnevező szent (?) atyáknak! Jezsuiták vezettek a Borgiák iskolájában nevekedett Medicis Katalint is. ezl a vakbuzgó babonás asszonyt, a ki a párisi vérfürdőt készíté; a ki, mint egyes életírói említik, oly babonás volt, hogy egy megölt gyermek bőrét hordozta a mellén folytonosan azt hivén, hogy az megóvja őt minden bajtól, s minden veszélytől e földi életben. Jezsuiták vezették ennek bárgyú fiát, IX. Károlyt is, a ki legnagyobb örömét abban lelte már gyermekkorától, ha ártatlan állalokat kínozhatott s egy csapással ölhetett meg; s a lakatossághoz levén nagy hajlama, ügyes kilincseket, zárakat és kulcsokat készített, de az országos dolgok elintézését rendesen jezsuita tanácsadóira bízta. Páter Edmondról is — a ki előbb medvetáncoltató volt, s később a jezsuiták rendjébe lépve III. Henrik gyóntatójává avanzsirozott — tudjuk azt, mily kártékony befolyást gyakorolt e gyenge és ingatag király lelkületére. Nem szólva XIV. és XV. Lajosról s a külföld más hasonnemű fejedelmeiről — hazánkra térek át. Nálunk is mindig átkos befolyást gyakoroltak a jezsuiták (kikben egy jeles történetíró helyes megjegyzése szerint ^Jézusból a néven kívül semmi egyéb nincs*) egyes könnyebben befolyásolható, korlátoltabb eszű fejedelmeinkre. Tudjuk, hogy a Carigli Alfonz jezsuita befolyása mennyi bajt, zavart és veszedelmet hozott a kicsi Erdélyre a csél-csap Báthory Zsigmond uralkodása alatt. De a jezsuita nevelés átkos hatását leginkább láthatjuk mi a vakbuzgó II. Ferdinándon, a véres 30 éves háború gyászos előidézőjében, a ki szellemét és gondolkozásmódját tekintve, inkább beillett volna egy jezsuita klastromba barátnak, mint egy nagy birodalom világi uralkodójának, a ki Lorettóban, a hol magát a Mária lovagjának fölajánlá, ünnepélyes fogadast tett, hogy birodalmából ki fogja irtani az eretnekeket. Róla is tudjuk, hogy egészen gyóntató atyja, Lamormain jezsuita páter befolyása alatt állott, s annak a tanácsait követte egész életében. S az erkölcstelen és félszeg jezsuita nevelés és befolyás hatása meg is látszik minden tetteiben. Így épen nem csudálkozbatunk azon. hogy »a Máriát hadserege főgenerálisává tevé«. (Merle d'Aubigné 187. 1.) »Semmisem volt e földön előtte szentebb — írja róla gyóntatója — mint a római kath. pap«. Hogy a pápista papokba mennyire szerelmes volt, mutatja az a sokszor tett nyilatkozata, mely szerint »ha egy angyallal és egy szerzetessel egy időben s egy helyen találkozna, ö előbb tisztelegne a szerzetesnek és csak azután az angyalnak*. (Schiller »Geschichte des dreissigjáhrigen Krieges* 119. lap.) Midőn a protestánsokat üldözé, s koronázáskor tett esküjére figve'meztették. azzal mentegette magát, hogy »ő szájjal ugyan a protestánsoknak, de szívvel a katholikusoknak esküdött!« Igazi reservatio mentalis! (Merle d'Aubigné 192. I.) Ugyanez a jezsuita szellem tűnik fel Bethlen iránti magaviseletében is. Midőn ez neki sok szép ajándékkal kedveskedett, s követei által a császári házból kért magának feleséget, ő Bethlennek a »Serenissimus« (fenséges) címet adománvozá viszonzásul. Erről írja a florenci követ az udvarához küldött jelentésében, hogy a »Serenissimus« címmel a »Dilectio Vestra« (kedvességed) is jár. »De a császár vonakodik Bethlen irányában használni e címezést, minélfogva arra határozta magát, hogy leveleiben csak a kezdőbetűket D. V. fogja kiírni, a melyek alatt «Dominatio Vestra« (uraságod) is érthető!* (Lásd Franki »Pázmány P.« II. k. 1.18. 1.) S a ki, midőn nagy hadvezérével Wallensteinnal meghasonlott (ki közbevetőleg legyen mondva, sem a jezsuitákat, sem a római pápát nem sokba nézte — Schiller 304. 1.) s annak elejtését és elvesztését elhatározá, s midőn azt Egerben meggyilkolták; míg egy részről a hadvezér gyilkosait magas állásokkal és kitüntetésekkel jutalmazta és halmozta el, nem habozott uguanakkor egyszersmind igazi jezsuita módra a meggyilkolt lelki üdvééit háromezer misét szolgáltatni. (Schiller »Geschichte« 302.1.)