Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1894 (37. évfolyam, 1-52. szám)

1894-12-20 / 51. szám

Egyházi ünnepeinkről. Felolvastatott Budapesten dec. 5-én, a 2-ik adventi estén. II. De hagyjuk a vasárnapot, mely mint valami kedves jóbarát, minden 7-ik napon beköszönt hozzánk, s a munka napjai után. melyeknek homlokára van írva a végzetes szózat: »arcodnak verejtekével keresd a te kenyeredet*, az Istenben való megnyugvásra buzdít minket. Vessünk inkább egy pillantást a ritkábban előforduló ünnepekre. Általában megjegyezhetjük, hogy a keresztyén ünnepek mind az egyházi év első felében vannak, s három osztályba csoportosíthatók, melyeknek központjai: a karácsony, húsvét és pünkösd. Ezek közt első a karácsonyi ünnepkör, mely advent első vasárnapjával kezdődik és vízkereszttel végződik. Ez ünnepkör Idvezítőnk földi megjelenésére vonatkozik, s vallásos jelentősége János evangéliumának ezen nyilatkozatában van kifejezve: »úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött fiát adta, hogy mindazok, kik ő benne hisznek, el ne vesszenek, hanem örök életet nyerjenek«. Ezen nyilatkozat után, mely az ember egész lelki életére kiható jelentőséggel bír, azt gondolhatnék, hogy a karácsony volt az első ünnep, melyet a keresztyének megünnepeltek. De nem úgy van, mert 325 év előtt semmi nyoma sincs annak, hogy a keresztyének Idvezitőnk születésének emlékére ünnepet szenteltek volna, 350 után azonban már mindenfelé megünnepelték. Hogy a karácsony ünnepe ily későre honosodott meg a keresztyén egyházban, annak valószínűleg az az oka, hogy az első keresztyének általában a születési ünnepet nem tartották valami nagy jelentőségűnek, hanem inkább a halálozás napját, mely felfogásuk szerint az örök életre való születés napja. A karácsonyi ünnepkör különben az adventtel kezdődik, mely a karácsonyra való előkészület időszaka, négy egymásutáni vasárnapot foglal magában, tehát a karácsonyt megelőzi, miként ker. János az Idvezítőt, ezen felhívással: »térjetek meg, mert elközelgetett a mennyeknek országa/« A ki ugyanis az Idvezítő eljövetelének lélek szerint örülni akar. annak először el kell ismernie és lelkében éreznie kell, hogy neki Idvezítőre van szüksége. Ha nincs meg az emberben a maga gyengeségének és gyarlóságának tudatából származó benső vágyódás az üdvösség után, akkor reá nézve a karácsony erkölcsi értékkel nem bír. Az advent tehát a magábaszállásnak csendes ünnepe volt mindig, a minélfogva a kei esztyének ilyenkor kerültek mindent, a mi ezt a kedélyállapotot zavarhatta volna, kerülték különösen a zajos mulatságokat, melyek elterelik a figyelmet az üdvösségnek napjától. A karácsony ünnepének kezdetét, mindjárt azután, hogy ez ünnep meghonosodott a keresztyén egyházban, december 24-én éjjeli 12 órára tették. Nem lehet tudni bizonyosan, hogy miért jelölték ki épen ezen időpontot az ünnep kezdetéül, mert Jézus születésének napja felől megbízható adatunk nincsen. Valószínű, hogy ennek valami képleges, symbolikus jelentősége van. December 24-ike ugyanis a nap megfordulásának időpontja, melyet már a pogányok is megünnepeltek. Midőn ugyanis a természeti világban a nap elhajlása legnagyobb fokát elérte, s ennek következtében a nappal legrövidebbé és az éjszaka leghosszabbá lett: beáll december 24-én a fordulat, s a nappal fokozatosan hosszabbodni, az éj pedig rövidülni kezd. Ennek megfelelőleg a karácsony ünnepe a lelki világban a szellemi nap fordulásának ünnepe, mely a lelki világosság terjedését jelzi és hirdeti. A karácsonyt épen ezért eleitől fogva örömünnepnek tartották, s annak családias jelleget kölcsönöztek azon szokások, melyek idő folytán a karácsonyhoz kapcsoltattak. Ezen szokások közül sok a pogányságból származott, de a keresztyénség körében mély vallásos jelentőséget nyertek. December 25-ét mint a nap születésnapját, az ókorban csaknem minden nemzet megünnepelte. Ez ünnep a rómaiaknál 12 napig tartott, s Plivius azt mondja, hogy e napok alatt még a szelek is elpihentek és új nap kelt föl az égen. A zsidók is ekkor kezdték meg a gyertyaégetés ünnepét, mely nyolc napig tartó böjttel volt összekötve. Ilyenkor minden házban gyertyákat, illetőleg mécseket gyújtottak, első napon egyet, azután minden nap egygyel többet; a pásztorok pedig a szabadban gyújtottak örömtüzeket. Megjegyzem, hogy a rómaiak az új nap tulajdonképi születésnapjául december 25-ét, vagyis az ünnep első napját, ellenben az alexandriaiak január 6 - át, vagyis a 12 napos ünnep utolsó napját ünnepelték, s hihetőleg ez az oka, hogy a nyugati és keleti egyház időszámítása között 12 nap különbség van. Ezen ünneppel kötötték össze a rómaiak a hajdani aranykor dicsőítését is, melyről azt hitték, hogy abban Saturnus isten uralkodása alatt tökéletes béke, szabadság és boldogság uralkodott. Ezen ünnepek alatt megszűnt a rómaiak között minden társadalmi és hivatalbeli rangkülönbség, szegény és gazdag, előkelő és rabszolga, magas állású és alacsony származású együtt örültek a boldog aranykor emlékének, s egymásnak kölcsönös ajándékozások által igyekeztek örömet szerezni. Mikor azután a keresztyénség a római birodalomban uralkodó vallássá lett, ezt a nép életében oly mély gyökeret vert ünnepi szokást a keresztyén egyház is átvette, de a keresztyénség felfo gása, annak históriai jelentősége szerint átalakította. A keresztyénség felfogása szerint az igazi aranykor nem más, mint az evangéliumokban oly gyakran emlegetett Istenországa, mely a Krisztus által hirdettetett, s mely ha egyszer a földön igaz lényege szerint megvalósul, akkor fog létesülni az igazi örök béke, a szabadság, testvériség és az igazi jólét országa. A kölcsönös ajándékozás is szokássá vált a keresztyének között, a mennyiben arra emlékeztet, hogy Isten a maga fiát ajándékozta a világnak. És ha mi a karácsonyt igazi evangéliumi jelentősége szerint akarjuk felfogni, akkor Istennek ezen kegyelmi ajándékáról nem szabad megfeledkeznünk, mert ez adja meg vallásos bensőségét az ünnepnek, s teszi általában lelkünkre nézve hasznossá és gyümölcsözővé ünneplésünket. A karácsony másod napja István vértanú emlékére van szentelve, kiről a Csel. könyve azt mondja, hogy midőn a farizeusok ellen tartott dorgáló beszédei miatt megkövezték, imádkozott és azt mondá: »Uram Jézus! vegyed magadhoz az én lelkemet! És térdre esvén, nagy felszóval Málta: Uram! ne tulajdonítsd nekik e bűnt. És mikor ezt mondotta volna, elaluvélc.« Hogy a ker. egyházban karácsony ünnepével, mint az életnek, a születésnek örömünnepével kapcsolták össze István véres halálának emlékünnepét, ennek a ker. tudósok véleménye szerint nem lehet más oka, mint az, hogy Krisztus épen azért jött a világra, hogy a halálnak elrettentő hatalmát megtörje, s mint az életnek fejedelme, belevigye az életet a halálba; hogy emlékeztesse azokat, kik benne hisznek, arra, hogy a halál nem a lélek megsemmisülése, hanem egy magasabb életre való átmenet, egy új életnek születésnapja. Az István vértanú halálának emléknapja tehát a ;; mennyei életre való újjászületésnek napja, miként Jézus gföldi születésének napja egy szebb és tökéletesebb életnek Ikezdőpontja. Ez emlékünnepben egyszersmind azon igaziság is kifejezést nyer, hogy egyedül Krisztusban és Kiisztus aáltal szerezhető meg az a magasabb erő, melynélfogva az