Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1894 (37. évfolyam, 1-52. szám)

1894-12-13 / 50. szám

nák és a tekintélyesebb polgárok közt osztatott ki. Az ilyen módon kiosztott ajándékok pénzbeli értékét Néró idejében több mint három millió frtra becsülik. Cásar diadalmenete alkalmával 22 ezer asztalnál vendégelték meg a népet oly gazdagon, hogy az egykorú írók feljegyzései szerint az akkor leghíresebb palermói bort patakként öntötték mindenfelé. Továbbá színházi és cirkusi előadásokat rendeztek a polgárok mulattatására, s ilyenkor a bejáratoknál mindenféle ajándékokat osztogattak a nép között. Az összeg, melyet ily módon minden nemesebb cél nélkül elfecséreltek, igen tekintélyes volt. Ha a különböző játékoknak és népünnepélyeknek költségeit nem is számítjuk, évenként 15 millióra lehet becsülni csak a Rómában kiosztott segély értékét. Az ilyen segélyezések tagadhatlanul nagy könnyebbségére voltak a népnek, s a megélhetés gondjai alól legalább egy időre felszabadították. De benső erkölcsi értékét nagyban csökkentette azon körülmény, hogy nem az önzetlen könyörületesség kifolyása volt, hanem politikai számításból történt, hogy az állami élet vezetői ezek által a népkegyet maguknak biztosítsák vagy őket féken tartsák, tudván azt, hogy az éhség nem jó tanácsadó, s a lázongásra legtöbb esetben az anyagi szükség kényszeríti a népet. De eltekintve ezen önző célzattól, még csak kellő anyagi sikere sem volt, mert a kiosztott segély elvégre még sem volt egy családnak egész évre elég, s a mellett nem voltak azután olyan intézmények, melyek a nyomor enyhítését tűzték volna ki célul. Az özvegyekről, árvákról nem gondoskodtak, s a nem római polgár éhen veszhetett a gazdag ajándékozás mellett. S mindezek felett még erős demoralizáló hatással is volt a népre, mely csak arra nézett, hogy minél több ajándékot kapjon, s örömmel üdvözölt és pártfogolt minden újabb hadvezért, uralkodót vagy trónkövetelőt a nagyobb ajándék reményében. Sehol nem volt nagyobb mértékben tapasztalható, mint ezen római szokásnál, hogy épen az hiányzott az ajándékozásoknál, mi azoknak benső erkölcsi értéket kölcsönöz, t. i. a szeretet. A vidéki városok is igyekeztek mindenben utánozni Rómát. Ezek ugyan a római segélyekben nem részesültek, sőt nekik kellett az azokhoz szükséges gabonát vagy pénzt kiállítani, de azért ú. n. localpatriotismus mégis sokat ösztönzött arra, hogy polgártársaikat egy vagy más úton segélyezzék. A vidéki városok elöljárói is sokszor megtették, hogy megválasztatások alkalmával gabonát és olajat osztottak ki a nép között. Mindezen szokások azonban — mint fennebb is említettem — épen ellenkező hatást eredményeztek, s a helyett, hogy a közjólétet előmozdították, s a könyörületesség érzetét fejlesztették volna, a nép erkölcsi és anyagi romlására vezettek. Jóllehet a megélhetés akkor általában sokkal könnyebb volt, mint most, s az a nagy városi szegénység, mely jelenleg sok tekintetben a társadalmi rendet fenyegeti, ismeretlen volt: a közállapotok mégis sokkal rosszabbak voltak. Az általános elszegényedésnek, s ebből kifolyólag a nyomor növekedésének legfőbb oka az volt, hogy a munkának semmi erkölcsi értéket nem tulajdonítottak, s a vallás-erkölcsi életre semmi súlyt nem fektettek. Az ókorban a polgárok jogai és kötelességei mind olyan természetűek voltak, melyek a produkció munkától teljesen elvonták, már pedig egy nép sem lehet boldog, külsőleg nagy és hatalmas, mely a munkát nem becsüli. Az ókorban, különösen a rómaiaknai joga volt minden polgárnak az állam legfőbb jövedelméhez, a hadi zsákmányhoz; joga volt, de egyszersmind kötelessége is résztvenni az állami ügyek intézésében a népgyűléseken, bíróságokon vagy egyéb összejöveteleken, s minthogy az ilyen összejöveteleken napidíjat fizettek, s ennélfogva ilyenekét naponként tartottak, természetes, hogy a polgárok teljesen elszoktak a munkától, s az állammal szemben azon követeléssel léptek fel, hogy őket eltartsa. Munkára csHk rabszolgákat alkalmaztak. S a rabszolgaságnak — eltekintve minden egyébtől — abban nyilvánult Iegerkölcstelenebb hatása, hogy a munkát szégyenletessé tette. Pedig a munka nem szégyen, hanem legfőbb hivatása az embernek; és ha az ember vagy egy nemzet megfeledkezik ezen emberi hivatásáról, önmaga ássa meg sírját, mert ember munka nélkül nem élhet. Ezt a hivatást Isten oltotta az emberi lélekbe. Ő is hat napon keresztül munkálkodott, s az első emberpárt azzal a feladattal bízta meg, midőn az Éden kertjébe helyezte, hogy azt mívelje, ettől tevén függővé a földi teremtmények feletti uralmát. A szentírásnak minden lapja a munkára ösztönzi az embert. Jézus azt mondja: »az én atyám mindezidéig munkálkodik, én is munkálkodom®. Pál. apostol is azt tanítja, hogy a ki nem dolgozik, az ne is egyék; s a tízparancsolat is arra buzdít, hogy hat napon keresztül munkálkodjál és minden dolgodat elvégezzed. Hogy az ókorban, hol a szép és nemes eszmék iránti lelkesedésnek, az önfeláldozó hazaszeretetnek oly sok lélekemelő példáival találkozunk, a könyörületesség gyakorlása, s ebből kifolyólag a szegények rendszeres gondozása keresztyén értelemben ismeretlen volt: annak legtöbb okát — mint felolvasásom elején említettem — a pogány vallások tökéletlenségében látom. Minden ókori vallás önző és szűkkeblű volt, s az embereket is azzá tette, arra oktatván, hogy minden dolognak értéket és becset csak annyiban tulajdonítsanak, a mennyiben hasznuk van belőle. Ezt a felfogást a Krisztus evangéliuma változtatta meg, egy új világnézettel ajándékozta meg az emberiséget: a szeretet parancsát tette legelsőnek, mely azután az egész világot átalakította, úgyhogy Pál apostol méltán mondhatta: »a régiek elmultak, íme mindenek megújultak «. Hogy minő átalakulást idézett elő az a könyörülő szeretet, melyet Jézus nemcsak hirdetett, hanem életében és önfeláldozó halálában meg is valósított, nemcsak azt hirdette, hogy egymás irányában szeretetteljesek legyünk, hanem életében példát is mutatott a szeretetteljes életmódra nézve; arról engedelmökkel egy más alkalommal fogok szólani. * Petri Elek. KÖNYVISMERTETÉS. Payr Sándor: Fábri Gergely, dunántúli ev. püspök és az 1751. én vallási zavargás Vadosían. A Luther-Társaság XIX. kiadványa. Budapest, 1894. 4" 99 lap. Ára 50 kr. A fentebbi cím alatt számottevő monográfiává! gazdagította egyháztörténelmi irodalmunkat a derék szerző. Szomorú korszakból, a mult század derekáról rajzol elénk egy nemes alakot, kapcsolatban a Mária Terézia »anyai szeretettől sugárzó« uralkodása alatt rendszeresen űzött protestáns üldözés egy. nevezetes jelenetével. E korszak történetére, protestáns egyházi szempontból, még eddig nagyon kevés figyelem volt fordítva; annyi* Az ilt felhozott példák Uhlhoru Christl. Liebesthátigkeit című művéből vannak átvéve. P. E.