Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1894 (37. évfolyam, 1-52. szám)

1894-12-13 / 50. szám

Tagadhatatlan, hogy mindezek anyagi szempontból jó dolgok, s az ilyen ajándékoknak részben ugyanazon hatása volt, mint általában a könyörületesség gyakorlásának. De ez eredetére, céljára és erkölcsi hatására nézve még is azért volt, mivel a szegényeknek rendszeres gondozása, az őskeresztvén egyházban szokásban volt. Az ajándékosztás, mint pogány szokás, a keresztyén könyörülő szeretettől épen annyira különbözött, mint maga a pogányság a keresztyénségtől. A keresztyén könyörülő szeretet mindenek felett a szükséget nézi, tekintet nélkül arra, hogy ki a szűkölködő, de azt azután nagyon is megnézi, hogy valóban szűkölködő-e. Az ókorban divatozott ajándékozásoknál ellenben erre semmi figyelemmel nem voltak. Nem azért osztogattak ajándékokat, hogy egyesek szükségén segítsenek, hanem a maguk nagy családjuk dicsőítéseért. Épen ennélfogva az ilyen ajándékban rendszerint csak azon város törzslakói, az illetőnek polgártársai részesülhettek, de ezek aztán kivétel nélkül, míg az idegenek feltétlenül kizárattak, bármennyire meg voltak szorulva a segélyre, s ha megtörtént olykor, hogy lakomákban vagy gabonasegélyben idegeneket és utasokat is részesítettek, ez csak azért történt, hogy az ajándékosztó nagylelkűsége annál feltűnőbb legyen. Jellemző az ilyen ajándékosztásoknál, hogy a hol az ajándékban való részesülésre nézve bizonyos mértéket állapítottak meg. az mindig vagy a végből történt, hogy mindenki egyenlően részesüljön segélyben, vagy pedig a végből, hogy a magasabb rangú, tehetősebb ember két vagy három annyit kapjon, mint a szegény, tehát a szükséggel épen megfordított arányban, az kapott legkevesebbet, a ki leginkább rá volt szorulva. Jellemző továbbá az is, hogy az ilyen ajándékokat minden habozás és szégyenkezés nélkül elfogadta az is, a ki épen nem volt rászorulva. Mai napság pl. ha egy temetés alkalmával a jelenlevők között kisebb pénzösszegeket osztogatnának, sok ember megbotránkozva utasítaná vissza, mert. kegyeletét vagy tiszteletét az elhunyt iránt pénzzel megfizettetni illetlennek tartja. A z ókorban mindenki habozás nélkül elfogadta, sőt az is megtörtént, hogy a vagyonos emberek a nekik osztályrészül jutott gabonát szolgáikkal hozatták el. Ők nem tekintették ezt alamizsnának, a minthogy valóban nem is volt az. A pogányoknál divatozott ezen szokás és a keresztyén könyörületesség közt a legfőbb különbség abban van. hogy ez utóbbi mindig a szegények javát tartja szem előtt, rajtuk segíteni az egyedüli célja, ellenben a pogányok csak a magukra való tekintetből adakoztak, sokszor nemtelen indokból is, hogy polgártársaikat lekenyerezzék, megvesztegessék, sokszor pedig önzésből és hiúságból, hogy házuk fényét, emeljék vagy személyüket dicsőíttessék. A keresztyén könyörületesség önmegtagadó, a pogány adakozás pedig önző volt. A szegényügy rendezése, a nyomorultak és szűkölködők rendszeres segélyezése olyan értelemben, mint a hogy az az őskeresztyén egyházban megvolt, tagadhatlan, hogy nem ezen önző ajándékozási szokásból fejlődött ki; mindazonáltal találkozunk a régieknél is oly jótékonysági intézményekkel, melyek a keresztyénség irányzatának megfelelnek. Így pl. Athenében a szűkölködő polgárok segélyezése szabályozva volt. Minden évben összeírták a munkaképteleneket, s a legfőbb tanács, az ú. n. ötszázak tanácsa, kiválasztotta közülük azokat, kiknek sem vagyonuk, sem rokonaik nem voltak, s ezeket rendes évi segélyben részesítette. A háborúban eleseit polgárok árváit állami költségen nevelték, a fiúkat 18 éves korukig, a midőn választott mesterségökhöz szükséges eszközökkel ellátva, bocsátották el őket.. Általában az árvákat sokféle kedvezményben részesítették; öröklött vagyonuk adómentes volt mindazideig, míg keresetképtelenek voltak. De ez a gondoskodás csak Athenére szorítkozott, s más görög államban ismeretlen volt. Ezért Athenének már a régi időben meg volt az a jó hírneve, hogy ott senki sem szenved szükséget, vagy ha igen, úgy az csak az illetőnek szégyene, mert minden érdemes szegényről a város gondoskodott. E szokásnak is meg volt azonban a maga önző jellege, mint általában minden ókori intézménynek, a mennyiben csak a város polgárairól gondoskodtak, az idegenek vagy bevándorlottak pedig feltétlenül ki voltak zárva a segélyből. Sőt ez a nemes célzatú intézmény ott is később egészen elfajult. Midőn a demagógia került hatalomra, a népvezérek gyakran megtették, hogy állami pénzt osztogattak a tömegnek, hogy támogatásukat magoknak megnyerjék. A tömeg mu'attatásáról sem feledkeztek meg, ingyenes színházi előadásokat rendeztek vagy napidíjjal összekötött népgyűléseket, s ilyenek utoljára mindennap tartattak, csak hogy annál több napidíjban részesüljenek. Az ilyen visszaéléseknek azonban végzetes következményei lettek; a nép mindinkább elszokott a munkától, s lassanként anyagilag és erkölcsileg annyira alábanyatlott, hogy midőn a szerencsétlen peloponnezusi háborúban megveretett, a hajdan virágzó és gazdag Athéné a legnagyobb szegénységbe és erkölcsi romlásba sülyedt. Athéné sorsa intő példa egyesekre nézve is, hogy a ki a munkától idegenkedik, s munka nélkül könnyen akar boldogulni, rendesen az erkölcsi és anyagi tönk örvényében merül el. A mit különben Athéné a közvagyonból a polgárok között évenként szétosztott, az elenyésző csekélység volt ahhoz képest, a mit Rómában különböző célokra elpazaroltak. Athenében elvégre is apróbb összegeket osztogattak az egyeseknek, míg Rómában a meghódított országoknak temérdek vagyona fecséreltetett el különbféle alakban. A mit Róma pl. a gabona-segélyek osztogatásánál elkövetett, az példátlan az államok történetében. A gabonát különböző tartományokból szállították Rómába adó fejében, részint pedig maga az állam pénzen vásárolta össze, s óriási kiterjedésű raktárakban halmozták fel. Ezrekre ment azon hivatalnokok száma, kiknek a gabona szétosztása és az arról való gondoskodás volt kötelességök, hogy a főváros mindig el legyen látva kellő mennyiségű gabonával. Az összegyűlt és vasárolt gabonát azután olykor beszerzési áron alól adták az egyeseknek, legtöbbször pedig ingyen osztogatták el a jelentkezők között. Természetesnek fogjuk találni, hogy ezen könnyelmű ajándékozás Rómába csődítette a birodalom minden munkakerülő emberét, s a város kasszáját igen megterhelte. A gabonasegélyezés Kr. e. 73 ban 1 millió frtjába került a városnak, száz évvel később pedig 4 millió frtra emelkedett a gabona-segély értéke. Cásar idejében 320 ezer ember részesült ilyen segélyben; később ezeknek számát 1.50 ezerre leszállították, de azután lassanként ismét megszaporodott a segélyezendők száma. Az ilyen segélyben kivétel nélkül minden római polgár részesülhetett; szegény és gazdag egyformán igényt tarthatott ahhoz, s tényleg igen sok vagyonos ember kivette a maga részét, mindaddig, míg végre a segélyezendőktől megkívánták az előre való jelentkezést, a midőn aztán később lassanként elmaradtak a gazdagok. A terményekből álló segélyek mellett még másféle jótéteményekben is részesültek Róma polgárai. A császárság idejében szokásban volt, hogy az uralkodó trónra lépése alkalmával vagy uralkodásának bizonyos ideje múlva pl. minden 5-ik és 10-ik évben gazdagon megajándékozta alattvalóit; a dicsőségesen végződött hódító hadjáratokból szerzett hadi zsákmány nagy része a kato-