Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1894 (37. évfolyam, 1-52. szám)

1894-11-29 / 48. szám

Nt. tanár úr minket hibáztat, hogy nem törekszünk rábeszélni egy-egy miniszter-gondnokot, hogy államosítsa a népiskolát, a református jodakadémiát és minden ógörög világnézletre nevelő református gimnáziumot. Hiszen csak ezt próbálnék meg! Akkor szolgálna ám reánk a csép! Hogy dobnák szemünkbe, hogy mi legféltettebb kincsünket, az egyház veteményes kertjét, mely mindenestől az egyház testéhez tartozik, léha könnyelműséggel készek volnánk magunktól eltaszítani, csak hogy mi lelkészek zsírosabb falatot kaphassunk ! Pedig hejh! de sokat felsóhajtunk, midőn olvassuk a pályázati hirdetéseket, hogy az N, N. ref. gimnáziumban megüresedett természetrajzi, mennyiségtani és vallástanári állások betöltendők, amazok fizetése 1200—1400, ezé 600—800 frt. Mindenre telük, vagy legalább telleni kell — busásan, csak az árva vallásügyre nem. Persze azok református állattant és algebrát tanítanak, emez pedig csupán református vallást ad elő! Ezen azonban, bár mint akarnánk, nem segíthetünk mi falusi papok. Vagy igen ? Nt. dr. Szabó Aladár tanár úr azon kijelentésemre, hogy itt a hívek mennyiszer élnek Úrvacsorával, vagyis évenként egyszernél többször emlékeznek meg az ő Meg-váltójuk haláláról: szent felháborodással kiált fél: »Rettenetes dolog! Hiszen a ker. életnek ABC-je, hogy a keresztyén ember mindennap megemlékezzék az ő Megváltójának haláláról*; majd érző szíve szánakozva felsóhajt: »Szegény kórósiak, ti pedig mind erről, úgylátszik semmit sem tudtok, és azt sem tudjátok, hogy az Úrvacsora nemcsak emlékeztető, hanem a Krisztussal való folytonos és állandó közösségnek erősítője*! Értsük meg jobban egymást nagytiszteletü dr. Szabó Aladár tanár úr! Én ama szavakban az Úrvacsorájával való élést fejeztem ki, mint a mikor magának az Úrvacsora szerzőjének meghagyásából emlékeznek a hívek az 0 haláláról, még pedig nyilvánosan a gyülekezet előtt. Hogy azonkívül mindennap megemlékezik-e a kórósi ember az ő Megváltójának haláláról és magasságos cselekedeteiről, vagy nem? Tudja-e, vagy nem a kórosi ember, hogy az Úrvacsora nemcsak emlékeztető, hanem erősítő? Azt nt. Szabó Aladár tanár úr semmivel sem tudja biztosabban, mint én azt, hogy nt. tanár úr tanítványai ugyanannyiszor emlékeznek-e meg, vagy nem. s ugyanazokat tudják-e, vagy nem ? Nt. dr. Sz. A. tanár úr azt is tudja, hogy a kórósiak »a templom után káromkodnak, mint a jégeső, s a pinceszeren részegeskednek*. Ámde én viszont nem állítom, hogy azok, kik nt. tanár úr lábai körül ülnek, néha elszalasztják ajkukat, s a hegy levétől is néha jobb kedvre derülnének! Nt. dr. Sz. A. tanár ür azzal vádol, hogy én már »külön kiváltságos rendnek képzelem a papságot*, továbbá megoktat az egyetemes papság elméletéből, a templomi igehirdetés és szakramentum ldszolgáltatás joga felől. Amarra azt mondom ismét: jobban értsük meg egymást, ne akarjon szavaimnak oly értelmet tulajdonítani, a mi merőben távol áll tőlük. Én nem mondtam, hogy nincs joga bárkinek is parasztpapot kreálni, és nincs joguk a parasztpapoknak is bárhol, akár az utcaszegleten is igét hirdetni, csak azt írtam, hogy nem tanácsos, és nem lesz köszönet benne. Emezek pedig olyan dolgok, a miket nem lehet csak úgy hatás kedvéért előrántott szólamokkal, kenetes frázisokkal vitán felül levőknek állítani. Annyi kétségen felül áll, hogy nem akarunk quákkerek lenni, valamint talán Nt. tanár úr sem óhajtaná, rendes és megfelelő kvalifikáció nélkül, bárkinek is megadni a tanári katedra basználhatásának jogát! Egyébiránt Nt. tanár úr evangélistája, cikke körülírása után, colporteurré devalválódott. Pati posse! Ámde azokat ne »egy református lelkész, tehát még csak nem is tanár«, hanem igenis csak tanár képezze, mert a gyakorlati lelkész az iratok sikeres terjesztése módjához vajmi keveset ért! Nt. dr. Szabó Aladár tanár úr arról írván, hogy ő saját bölcseségével nem akar doceálni, az Ő lelke csak eszköz az Úr kezében; ezen vallomást teszi: »Bizony, ha dicsőséget vagy gazdaságot keresnék, hát akkor Kantról, vagy Herbert Spencerről írnék kötetes könyveket vagy politikai lapokba írnék hangzatos cikkeket«. Ezen nyilatkozatát, mely ha jól emlékszem nem először hangzik, mint egyházunknak hozott áldozatát: elismerő köszönettel veszszük. Nem kételkedik senki is, legkevésbbé én, nagyt. tanár ür mély vallásossága, Krisztustól áthatott lelke felől. S ok tekintetben jól is esik hallani, azt az erős lelki megnyilatkozást, a melylyel az egyház testébe új életet lehelni törekszik, s midőn ebben munkálkodik, méltánylandó az a nemes önérzet, mely szavaiban kifejezésre jut. Mi egyszerű falusi lelkészek, a mennyire lehet követni iparkodunk Mesterünket Jézusunkat, ki sohasem mondá: milyen könnyű lett volna nekem elnyerni a főpapi süveget; milyen könnyű lett volna nekem gazdagságra, sőt királyságra szert tennem. 0 csak ezt mondá: »Ezeket kellett szenvedni az ember fiának*. Ép ezért mi sem mondjuk, hogy más életpályán milyen könnyű lett volna fényesebb helyzetbe jutnunk, gondoktól menten szedni munkálkodásunk gyümölcseit, hanem azt mondjuk, a mit az apostol: >De semmivel nem gondolok, az én életem is nékem nem drága, csak elvégezhessem örömmel az én futásomat, és a szolgálatot, melyet vettem az Úr Jézustól*, (Csel. XX. 24.) azt mondjuk, mert érezzük, hogy: *az én igám terhes ... de az én igám gyönyörűséges«. Nagy Imre, kórósi reform, lelkész. ISKOLAÜGY. Az alföldi ref. középiskolák emelkedése. — Egy kis helyreigazítás. — E Lap 46-ik számában >Az alföldi ref. tanügy emelkedése* cím alatt megjelent s bevezető részében különönösen a fejlődő, illetve kifejlesztett főgimnáziumoknak és azok tanárainak egvházias érzületére és az egyházhoz való szoros kapocs további fentartására és folytonos ápolására vonatkozólag helyes nézeteket tartalmazó cikkben fordulnak elő egyes tévedések, melyeket részint az ezen cikkben tárgyalt három nagykúnsági gimnázium mindegyikének reputációja, részint a felettes reform, egyházi hatóságnak ezen gimnáziumok fejlődése iránt tanúsított magatartása szempontjából helyreigazítás nélkül hagyni nem lehet. Egyik tévedése az ezen cikk írójának abban áll, hogy szerinte a három nagykúnsági gimnázium fejlődése úgy az állam, mint a ref. főhatóság tanügyi intencióinak ellenére vagy legalább nem kedvére történt. Ugyanis: azon körülményből, hogy az egyházmegye a 60-as években azon tervvel foglalkozott, hogy a mezőtúri, kisújszállási és karcagi gimnáziumok egy központi gimnáziummá alakuljanak, mely törekvés csakis a tervnél maradt és azon körülményből, hogy az egyházkerület a 80-as években egy erős főgimnáziummá egyesülésre hivta fel e három gimnáziumot, illetve azok fentartó testületeit: egyáltalában nem az következik, hogy a felettes hatóságok rossz szemmel nézték volna e gimnáziumok külön állását és működését,