Protestáns egyházi és iskolai lapok – 37. évfolyam – 1894.

1894-11-29 / 48. szám

mit nem vehet figyelembe, annak kivihetlenségót számtanilag is indokolja. Mi azt hiszszük, ez is nagyon helyes és megnyugvást keltő határozat; mert semmi sem könnyebb, mint vérmes remények és hangzatos kívánalmak felállítása, de viszont, ha számtanilag kimutatják, hogy a vágyak teljesíthetlenek, akkor azok bizonyára természetszerűleg mérséklődnek s nem csapnak át oly szertelenségekbe, minők­nek a mostani tervezet bírálata közben néhol tanúi valánk. Általában az ily gyámintézeti ter­vezetek első sorban mathematikai alapon és a lehetőség szempontjából birálandók meg, külön­ben az észrevételek légben járó, alap nélküli ötletek ós kegyes óhajtások lesznek. Kétségtelen dolog, hogy azon kell igyekeznünk, hogy az öz­vegyek ós árvák minél nagyobb segélyt nyer­jenek a gyámintézettől; de az is minden két­ségen felül áll, hogy nagyobb gyámsegélyhez nagyobb hozzájárulás kell, kevés hozzájárulás mellett peclig csak kevés özvegyi és árvái járadék biztosítható az arra jogosultaknak. Ha tehát azt akarjuk, hogy lelkészeink csaláclj ai a családfők halála után minél kedvezőbb helyzetben marad­janak, mulhatlanul meg kell hoznunk a nagyobb áldozatot mind a közegyház erre fordítható ere­jéből, mind a lel^ósztartó gyülekezetek, mind különösen az intézmény áldásait élvezendő tagok járulékaiból. E tényezők áldozata nélkül nem lehet erős ós reális alapon nyugvó gyámintézetet alapítani. Most egyelőre nincs más mit tenni, mint bevárni a tervkészítő bizottság munkálatát. Mi­lyen lesz az ? mennyiben veheti tekintetbe a zöld asztaloknál ós sajtóban kifejezett kívánal­makat? Azt előre nem lehet tudni. Úgy halljuk, hogy a bizottság teljes igyekezettel rajta van, hogy minden jogos és indokolt kívánalmat lehe­tőleg figyelembe vegyen, s oly munkálatot szeretne készíteni, mely a mennyire csak lehet, közmeg­nyugvást keltsen. Kötelezővé kívánja tenni a belépést minden lelkészre nézve; egyenlő kulcs alapján kívánja megszabni a járulékokat és egyenlő összegben megállapítani az özvegyek és árvák járadékait; a létező gyámintézeteket se kihalatni, se beolvasztani nem akarja, hanem sértetlenül meghagyja; a járadék kiszolgáltatását már 5 év múlva szeretné megkezdeni, addig pe­dig a befizetett tagsági illetmény visszaadásával honorálna stb. stb. Mindezek, tudvalevőleg, az egyházmegyék és kerületek észrevételeiben ki­fejezett kívánalmak, melyeket hogy milyen mér­tékben lehet teljesíteni, azt biztosan csak a mathematika mondhatja meg, melyet a tervezők is s annak idején a bírálók is bizonyára legelő­ször fognak megkérdezni. E tudakozódás a számok világában sok üres illúziót fog eloszlatni, sok merész kritikát fog kijózanítani, a mire a kedé­lyek megnyugtatása és az intézmény megvalósu­lása érdekében, valljuk meg, van is egy kis szükség. Meg vagyunk győződve arról, hogy ha a tervkészítő bizottság említett jóindulata s az ér­dekelt tényezők higgadtabb bírálata meg lesz, pedig hiszszük, hogy mindkettő meglesz: akkor a jövő évben megérjük azt az örömöt, mire év­tizedek óta hiába várakoztunk, hogy lelkészeink leendő özvegyei ós árvái országos intézmény által is gyámolítva, az éhezéstől ós nyomortól megszabadulnak. Adja Isten ! D. F. Jobban értsük meg egymást. (Folytatás és vége.) Ön az életteljes, tudatos hit hiányában látja e baj okát egyedül, s ha ez meg lesz, amaz megszűnik. Ne tessék olyan kategorikusan kijelenteni, hogy a személyes élő hit a szívből kiköltözött. Erős, nagyon erős hite van a legtöbb szegény embernek, s az neki paizs a nyomorú­ságok között; tudja ő, hogy munkájára az áldás onnan felül az egekből jő; tudja hogy elkövetvén ama bűnt, Isten elleni vétket követ el; tudja azt is. hogy Isten a bűnt büntetlen nem hagyja. És mégis. ... Ön erre Nt. tanár űr azt mondja: »nem is hit az, csak szájjal hangoztat az olyan ember«. Nagy oka van ennek Nt. tanár úr! Látják ők azt, hogy az égi madarak sem nem szántnak, sem nem vetnek, mégis aratnak; a mezők liliomai sem nem fonnak, sem nem szőnek, mégis ékesebb a ruházatuk Salamon király minden dicsőségénél, hanem azt nem látták még, hogy kenyér nélkül meg élt volna ember. Mi nem bírunk az Idvezítő hatalmával, hogy öt árpakenyérrel 5000 embert kielégítsünk! . . . Látott már talán Nt. tanár úr erdőt, hol az erőteljes fák árnyékában és mellett a gyengébbek elcsenevészedtek, levegőt, tért nem kapva elpusztultak. Nézze meg csak azon helyeken, hol az a bűn terjedőben van, a birtokviszonyokat, s sajnosan fogja tapasztalni, hogy a latifundiumok mennyire összezsugorí­tották a kis községek határát, s inkább ez fogy, de amabból venni nem lehet. Itt Kóróson 520 lélek birtokában 21 úr­béri telek van 756 hold földdel, de a melyből a szántóföld csak 504 hold, a többi rét és legelő. Tehát egy lélekre nem jut egy hold szántóföld sem. Igaz, hogy még ehhez van nekik kevés remanenciális földjük is, és Kóróson nincs is magzatelhajtás. (Tessék megnézni a névtárt, Kóróson a születésnek elég szép százalékát fogja tapasztalni.) Ha­nem igenis vannak községek, hol a birtokviszonyok sokkal rosszabbak és a terhek folyton nagyobbodnak, történik is magzatelhajtás, vagy legalább az »egyszer« rendszer dívik, mert a szülő nem akarja gyermekét éhen veszni látni. Felemelték és felemelik szavukat a lelkészek könyö­rögve, kérve, intve, dorgálva is, sőt apostoli buzgóságú egyháznagyunk, főt. Szász Károly püspök úr is beszélt ellene kőrútjában mindenütt, hol arról értesült — az ő ihletett ajka velőkig ható ékesszólásával, s bizonyára nem az ő hibája, hogy hiába, hasztalan! És bár miniszter gondno­kunk van, nem a mi hibánk, hogy nincs dohány-, cukor­gyárunk. államosított iskolánk!

Next

/
Oldalképek
Tartalom