Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1894 (37. évfolyam, 1-52. szám)

1894-11-15 / 46. szám

iskolákra hozott roppant áldozatokat egyházunk belső kiépítésére, fájdalom, lanyha hitéletünk föllendítésére, a hitünk cselédeivel való jóltevésre, a meglévő híveknek nemcsak megtartására, hanem egy sokakat meghódítandó dicsőséges hadjárat költségeire, tehát par excellence vallásos célokra fordítani? Oly kérdés, mely, ha tekintjük az iskolák által terjesztett művelődés áldásos voltát is, teljes méltányossággal meg nem oldható. Tény, hogy pl. a budapesti kis ref társadalom, élén a tanárokkal, a benső vallásosság emelése körül annvi buzgó és oly csudás eredménynyel működik, hogy annak hatása alatt szinte szeretné az ember a hitközönynyel, a nazarénizmus és baptizmus terjedésével küzködő nagy alföldi ekklézsiáknak oda kiáltani: hagyjátok ti a gimnázin mot! Fordítsátok minden erőtöket annak az ellenségnek a legyőzésére, a mely önnön kebletekben és saját falaitok között dúl! Viszont az is igaz, hogy a gimnáziumokat építők célja nemes, szent; az ősök tradícióin és a jövendő reményén alapszik. Egy dolog azonban bizonyos. Az, hogy most kifejlesztett, vagy megfejlesztendő ref. gimnáziumaink csak akkor felelnek meg céljuknak és csak úgy hozzák meg a reájuk fordított óriási áldozatok kamatait, ha nem pusztán névleg tartoznak egyházunk kötelékébe, hanem azzal a legszorosabb szellemi kapcsolatban állanak. Hiszen — szó sincs róla — lehetőleg gondoskodnak erről a fentartó testületek s végső helyen az egyházi főhatóság, de az ez irányban való aggodalom a lényegesen megváltozott viszonyokból önként foly. Valaha, sőt még csak nem régen is az alvidéki gimnáziumok megannyian Debrecen partikulái voltak. Onnan nyerték tanáraikat, a szükséghez képest egyet, legfölebb kettőt, hármat, onnan vettek mindennemű tanügyi instrukciót, de onnan kapták azt az erős kálvinista szellemet is, mely az iskola külső és belső életén meglátszott. Debrecen aegise még a Duna-Tiszaközre is kiterjedt és belső, szellemi közösséget teremtett az anyaiskola és partikulái vagy a gondolkodásban, érzületben vele összefort gimnáziumok között. Manapság a főiskola elveszítette hatását a vidéki középiskolákra, azok egyszerűen kinőttek keze alól és függetlenítették magukat. A régi theologiát végzett tanerők helyébe újak jöttek, egyetemi tanulmányokkal s állami oklevéllel. Tíz év előtt még az alföldi gimnáziumokban csak fehér hollóként volt található egy-egy okleveles tanár, ma csaknem ugyanezt lehet elmondani a Debrecenben theologizált és később az állam által jogosított professzorokról. A gimnáziumok képe tehát megváltozott. Úgy áll a dolog, hogy csupán adminisztratív kapcsolatban állanak az egyházkerületekkel is. E kivívott függetlenségben mindaddig nincsen semmi veszély, míg a tanárok érzik, tudják azt, hogy ők a prot. egyháznak sokra elhívott édes gyermekei, abban és azzal együtt élnek és hogy ők nem puszta ismeretek tanítására, hanem hiterős, vallásos emberek nevelésére is vannak kötelezve. Erkölcsi a kötelezettség, de jaj! ha nem érti meg a tanár! Azt is érteniök kell, hogy az iskolán kívül nemcsak a köztársadalomban való világításra, hanem az egyház ügyeiben való ténykedésre is el vannak szólítva, ennélfogva nemcsak hallomásból kell ismerniük egyházunk alkotmányos szervezetét s nemcsak olvasniok a gyűléseiről, különféle összejöveteleiről és mozgalmairól írt referádát, hanem annak mindennemű akciójában tevékeny részt kell venniök. Eléggé lobog-e jövőre is tanárainkban az egyházzal való benső, szellemi közösség érzete — a jó Isten tudja. Az még csak nyújthat reményre okot, hogy ha nem mi neveljük is magunknak tanárainkat, hanem az állam nekünk, azért a szülői ház, az elemi és középiskolai nevelés kitörölhetetlen nyomokat hagy azok keblében, a mely nyomokon haladva tanári pályájukon vallásos buzgósággal és lelkesedéssel működnek. Mert hisz az ellenkező is megeshetik. Ismerek én prot. tanintézetek emlőin nőtt s azok szolgálatában álló egyéneket, a kik nemcsak hogy nem protestánsok, hanem valóságos atheisták. De ezen kívül alföldi gimnáziumainknál nem hagyhatók figyelmen kívül azon tünetek, hogy azok, mint emelkedésük lépcső fokát egymásután veszik igénybe az államsegélyt. Tapasztalat szerint ebben sincsen magában véve semmi veszély. Az állam sem nem követel, sem nem tesz illetéktelen beavatkozást. Tudja, hogy a nevelés ügye eminenter állami feladat s ha egy jó részét a felekezetek tartják vállaikon, az csak hálára és a mint lehet segélyre méltó. Az állam a prot. iskolák segélyezésével csak nagyobb tehertől akar szabadulni. A baj csak abban rejlenék, ha az államilag segélyezett gimnáziumoknak egyházunkkal való évszázados kötelékei ép ezen okból meglazulnának, ha a tanárok inkább az állam, mint a prot. egyház felé gravitálnának. S hogy erre a hajlandóság megvan, az el nem tagadható. De reméljük a legjobbat. Reméljük, hogy az alföldi tanügy izmosodása, a kis gimnáziumoknak állami segélylvel nagy gimnáziumokká fejlődése egyátalában nem jelenti a prot. szellem hanyatlását, sőt kiterjedt voltuknál és tanáraik megnövekedett számánál fogva ez intézetek még szélesebb körben és intenzivebben működő megannyi fókusai lesznek ref. egyházunknak. Ebben a reményben emelkedésüket a legnagyobb örömmel lehet üdvözölni. Az Alföld egyes vidékei közül főleg a régi Nagy-Kún ságban látjuk legerősebbnek a verseny vágyat és képességet. Míg a régi gimnáziumok közül egynéhány (Derecske, Makó, Várad) végképen feloszlott, több (Nagy-Kálló, Nagyszalonta, Hajdú- Szoboszló, Szentes) más kezekben (állam, község) és részben más irányba ment át, addig a nagykúnsági három ref. gimnázium nemcsak fentartotta magát, hanem kettő ki is egészült nyolc osztályúvá, egy pedig a fejlődés stádiumában van. A hajdúsági gimnáziumok közül az egyik (Böszörmény) még mindig tépelődik a lét és nem lét kérdése fölött, a másik (Nánás) most próbálkozik az állammal paktálni. Ugyan e felett gondolkozik Békés is. Mindezeket megelőzte tehát Magna Cumania. És ez annyival feltűnőbb, mert a három nagykúnsági gimnázium csaknem közvetlenül egymás mellett van és mert fejlődésük meglepő hirtelenséggel s a mellett úgy az állam, mint a ref. főhatóság tanügyi intencióinak ellenére vagy legalább nem kedvére történt. Ugyanis a heves-nagykúnsági ref. egyházmegye látva a három intézet tengődését, még a 60-as években arra törekedett, hogy belőlük egy központi gimnáziumot alapítson, majd a 80-as években a tiszántúli ref. egyházkerület foglalkozott azzal a tervvel, hogy a háromból egy erős főgimnáziumot hozzon létre. Mindez meghiusult, mert egyik egyház sem akarta a maga intézetét a másikért feláldozni. Viszont a kormánynak a közelfekvő szolnoki főgimnázium létesítése által az volt el nem titkolható célja, hogy az intézetek egyikét vagy másikat feloszlásra bírja. Nem történt meg, sőt utóbb látva a kormány ez intézetek szívós kitartását s a fentartó egyház és város nagymérvű áldozatkészségét, maga sietett segélyével a szükségben lévők felemelésére. E segélyt csak kettő kérte és vette idáig igénybe. Mezőtúr kap évenként 3000 frtot, Kisújszállás évenként 10,000 frtot s e mellett 10,000 frtot kapott rendkívüli államsegélyképen az építkezési költségbe pótlásául. Karcag még ekkoráig minden külső segélytől és befolyástól érintetlenül áll. Mindhárom intézet tetemes és sokba kerülő építkezéseket tett. Mezőtúr 1889-ben 120 ezer forintért emel-