Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1894 (37. évfolyam, 1-52. szám)

1894-11-15 / 46. szám

nektek, de ti azt el nem hordozhatnátok. De a Szent Lélek, az elvezérel a teljes igazságra. Igazán szégyen, hogy úgy kétségbeestetek, a mikor az evangéliom egész dicsősége feltárul előttetek — — — Óh mily kár, sohajték, hogy mi magyarok nem érünk rá az evangéliommal való beható foglalkozásra. Mi most nemzetünket akarjuk erősíteni s épen azért más kérdések foglalnak el bennünket. Most már látom, hogy a protestantizmus alaptanai igazak, de mi most nem állítjuk e felekezeti tanokat előtérbe, mert sokkal magasabb, egyetemesebb eszmény áll előttünk: a nemzeti élet erősítése. A mint így szóltam, csodálkozva láttam, hogy az atyák közt nagy háborgás mutatkozott. . . A gályarabok felemelték láncaikat, mintha azzal akartak volna lesújtani. . . Luther félrehajtotta fejét és szemeiben könnyek látszottak. . . Sztáray és Szegedi Kis István el akartak rejtőzni, mintha szégyelték volna magukat az én szavaim miatt. . . A vihar is teljes erővel zúgott künn, mintha az is haragját akarta volna éreztetni. . . Villám villámot ért s a mennydörgés megreszkettette az ablakokat. Aggódva néztem körül. . . Mindenik reformátor arcán bánat, boszúság és harag tükröződött. . . Csak két ember arcizma nem változott, Kálviné és Melius Péteré. . . Egymásra tekintettek, hogy melyik szóljon; utoljára Kálvin azt mondá a debreceni kálvinista prédikátornak: — Téged illet a szó, testvérem! Te magyar vagy! Egyik reformátor szava sem volt oly rettenetes, mint e sziklaszilárd emberé: — Szerencsétlen! — kiáltá — hát te az evangéliom nélkül akarod a nemzetet erősíteni?! Nem tudod-e, hogy az az Isten ereje?! Nem tudod-e, hogy az nem protestáns tan, nem felekezeti tan, hanem az egyetemes igazság?! Nem tudod-e, hogy a Krisztus minden emberek Megváltója? Nem hallottad-e, hogy rá szüksége van mindenkinek? Nézd csak, mire mentek azok a nemzetek, a melyek a krisztusi igazságokkal rá értek foglalkozni és tették azokat a családok, a társadalom, az egyházak megszentelő erőivé! Vigyázz, mert ha ti lángra nem gyújtjátok az evangéliomi hit és szeretet tüzét, akkor a szabadság nem lesz okos, a gazdagok nem lesznek könyörületesek, a szegények háborognak, a családi élet megromlik s akkor aztán az ipar, kereskedés, a virágok és állatok ismerete a nemzeti erkölcsök hanyatlásának, az egyéniség elerőtlenedésének gátat nem vethetnek. . . Azért hát higyj az Úr Jézus Krisztusban és idvezülsz, nemcsak te, hanem a te nemzeted is. .. — Jaj hát nekünk, ha így rossz úton járunk. Jaj nemzetemnek, mert közönyös az evangéliommal szemben! Jaj nekem, százszorosan jaj, hogy én oly gyenge vagyok s az én szóm is gyenge, a melyet a nép ezrei meg nem hallanak! Van-e még szabadulás? Ha van, hát menjetek el ti, ős idők dicső alakjai s súgjátok a fülébe minden magyarnak, hogy a nemzet jóvoltáért, boldogulásáért nyissa ki szíve ajtaját a Krisztus előtt. — Mi ezt nem tehetjük. . . Sőt téged is el kell hagynunk. — De hát ki végzi el a nagy munkát, ki razza fel e népet álmából? — Az Isten Lelke. — De azt az én népem nem ismeri. — Olvassa a prófétákat és az apostolok írásait — De azokat az én népem nem érti. Ón azért maradjatok! Segítsetek! Irtózom, félek! Ha ti elhagytok, ha a nagy ünnepnap elmúlik, a melyen ti rólatok megemlékezünk, megint visszaesünk a hitetlenségbe, közönybe, reménytelenségbe s e világ muló gyönyörűségeibe. Adjatok, mutassatok valami maradandót, állandót, örökkévalót változhatatlant, a mibe fogózhassunk. Ekkor a reformátorok egyike az égre mutatott s azt kiáltá: Nézz! Láss! És látám, hogy a tűzkígyó, a mint végig rohant a légkörön, lángbetűkkel e szavakat írta az égre: A Jézus Krisztus tegnap és ma ugyanazon volt és mindörökké ugyanazon lészen. A mint e fenséges igazság átcikkázott lelkemen, mindjárt láttam, hogy a reformátorok nagy alakjait forrongó képzeletem idézte fel, de egyúttal éreztem azt is, hogy a mit tőlök hallottam, az az Isten beszéde volt. Oda mentem a nyílt ablakhoz s tele tüdővel szívtam be az éltető levegőt. És lelkem is fenséges gondolatokkal telt meg. Megújult bennem a hit Erősebb lett a reménység. A vihar is lassanként elmúlt. A fellegek elhúzódtak. Szende csillagok ragyogtak az égen. — Mindez így lesz a lelki világ egén is — gondolám. — Lesz eg-y jobb jövő, a melyben a Krisztus szeretetét végre megértik az emberek. . . A mikor ének száll fel minden ajkról, nem káromlás. . . A mikor a családok körében szentség lakozik s nem e világ szerelme. . . A mikor az Isten igéjét tisztán prédikálják mindenfelé. . . S a mikor nemcsak hallgatják, de meg is teszik, a mit az Úr parancsol. . . A mikor az ifjú lányok nem bízzák magukat oly férfira, a ki hitetlen és ledér. . . A mikor a gazdagok megtudják, hogy örülnie kell az embernek, ha a szent célok áldozatot követelnek. . . Óh ezért a dicső korért érdemes küzdeni! Kiterjesztém kezeimet s így szóltam lelkem mélyén az élő Istenhez: Ugy-e bár Uram, te azt akarod, hogy el ne csüggedjünk, hanem bízva küzdjünk s a nemes harcot a bűn ellen megharcoljuk?! A mennydörgés még egyszer felmorajlott a távolban s én ez égi biztatást véltem hallani: »Mondottam, ember küzdj, és bízva bízzál /« Szabó Aladár. ISKOLAÜGY. Az alföldi ref. tanügy emelkedése. Nem régen azzal a hangzatos felhívással fejezte be Nagy Sándor ágyai ref. lelkész e lap hasábjain egyik cikkét: kövessünk iskolapolitikát! Csudálkozom rajta, hogy ő, a ki a nagy magyar Alföld szélén lakik, észre nem veszi, hogy ott egynéhány év óta egyebet sem űznek, mint iskolapolitikát. Ennek a politikának hozzák áldozatul az ekklézsiák, nem feleslegeiket, mert olyan nincsen, hanem a hívek hitbuzgóságának minden anyagi eredményét; ennek a városok hazafias lelkesedésüknek hevét és terhes pótadóiknak egy javarészét. Jelszóvá lett a tanügy emelése, az iskolák fejlesztése, s a jó református magyar ember, a ki mind vallására, mind hazájára büszke, meghozza a terhes áldozatot az iskolának, mert az az elv, hogy így kívánja ezt mind a felekezeti érdek, mind a hazafiság, miket pedig elhanyagolni kálvinista embernek bárhol a világon, de hazánkban sokszorosan elkövetett Szentlélek elleni bűn, tehát a legnagyobb bűn volna. Tagadhatatlan, hogy lehet vitatni e politika egészen jogosult, vagy kevésbbé jogosult voltát. Különösen sok szó férhet ama nagy mérvet öltött versenyhez, mely főleg az Alföld egyes vidékein a gimnáziumok fentartása és tovább fejlesztése körül kifejlett. Nem jobb volna-e a közép-