Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1894 (37. évfolyam, 1-52. szám)

1894-11-15 / 46. szám

— Hát ezt érdemeljük mi tőled s az utókortól ? . . . Hát ennyire nem tudjátok, hogy mi volt a mi igazi célunk?! Hát elfelejtettétek-e, hogy mi mind azt hittük, hogy a római egyház szellemében és akarata szerint szóltunk s ez az egyház a Krisztust vallotta mégis csak fejének. . . Mi tehát az eltikkadt lelkeket az Isten kegyelmének forrásaihoz akartuk vezetni, a melyeket a Krisztus tárt fel előttünk. . . Igaz, később földi fegyvert is ragadtunk. . . De azt ti tudhatnátok legjobban, mily fájdalommal tettük ezt. . . Tettük pedig mégis azért, mert nem tűrhettük, hogy az evangéliumi eszmék terjedését tűzzelvassal akadályozzák meg ismét, mint Wald, Wycliffe és Husz János idejében. . . De mi nem földi harcot akartunk. . . Még csak nem is protestálni, cáfolni, ellenkezni törekedtünk, hanem építeni, a sziveket megszentelni, a hitetleneket megtéríteni, a vakhit igája alatt nyögőket felszabadítani, a sebeket bekötözni, az embereket boldogítani. . . Óh mennyire elvakultatok, ha más feladatot nem láttok magatok előtt, mint a protestálást, ellenkezést, a támadást, ar

cáfolást. Hiszen tinektek kedvezőbb a helyzetetek. .. Oh ha a ti családi köreitekben felhangzanék az Istent dicsérő ének, ha az otthont buzgó imával szentelnétek meg, ha megindulnátok az evangéliom hirdetésére, a szenvedések enyhítésére, csupa szeretetből, hiszen akkor sokkal több eredménye lenne működésteknek, mintha csak Ítélgettek, bírálgattok, de a Krisztus által a földre hozott erőket a gyakorlati életbe át nem viszitek... Higvjétek el, ma is vannak a zárdák mélyein, a kik vágyódnak a boldog családi élet után, a kik sóvárognak a lelki szabadság után s a kik majd átalakítanák a római egyházat, csak győződnének meg arról, hogy igazi szeretetteljes keresztyénség lehet az emberi tekintély túl feszítése nélkül is. .. De hol láthatják ezt a hivő, bizó, szent és munkás keresztyénséget. . . Megszégyenülve hajtottam le fejem. . . Éreztem, hogy a nagy reformátornak igaza volt. . . Nekünk nem ütnünk kellene, hanem gyógyítanunk. . . Nekünk a Krisztus irgalmasságába kellene elmélyednünk. . . — Csak az a baj — szóltam aztán — hogy az ilyen kegyes cselekvésre nem igen vannak birtokunkban életerős, meggyőző igazságok. Ti könnyen hihettetek, de azóta a tudomány nagyot haladt s manapság nem hiszünk semmiben, a mi rendkívüli és csodás. . . — De hát a Krisztusban csak hisztek, kiáltott Luther hevesen?! Csak nem vetettétek meg azt, a ki engem is, másokat is, milliókat a kárhozatból és boldogtalanságból kimentett?! — Hát hiszen hiszünk mi a Krisztusban, de csak úgy mint egy nagy emberben. . . Hiszszük róla, hogy okossága, erkölcsisége magas fokon állott. . . Hiszszük, hogy nagyon szép eszméket hirdetett. . . — De hát azt hiszitek-e, hogy meggyőzte a halált s nektek oly boldogságot szerzett, a mely a síron tűi még dicsőségesebb lesz? — kérdé Luther. — Bizony, ezt nem igen hiszszük, felelém. Mi nekünk a Krisztus csak egy szép eszmény, a mely itt a földi életben fénylik, ragyog előttünk, de hogy a síron túl is lenne hatalma, azt az emberi tudomány nem tartja lehetőnek. — Ha a ti Krisztusban való reménységtek csak e földi életre való reménység — szólt ekkor Calvin — akkor nyomorultabbak vagytok minden földi teremtménynél. Oh ha mi is az emberi tudományra hallgattunk volna, bizony soha a Krisztus evangéliomát nem mertük volna hirdetni. De hirdettük, mert tapasztaltuk igazságát. Hirdettük a Krisztus nagy irgalmasságát, mert az boldoggá tett. Hirdettük a Krisztus feltámadását és az örök életet, mert a Krisztus a mi imáinkat meghallgatta s lelki jelenlétét köztünk megbizonyította. Menj azért a te földi tudományoddal. . . — De, óh jó Uram, ez a mi tudományunk, ez különb tudomány — vetém közbe — mint a mit ti ismertetek. Ez természettudomány. — No, ha természettudomány, hallgassatok rá, de csak a mikor a természetről ad felvilágosítást. Hiszen, maga ez a tudomány is megvallja, hogy az örök Isten dolgairól nem tud semmit. — Az igaz, mondám, de hát az evangéliom ellenkezni látszik a természettudománynyal. Millió megfigyelést teszünk. . . Ismerjük az ásványokat, növényeket, állatokat, embereket. . . Ismerjük azok életműködéseit, de sehol sem találtunk olyan cselekedeteket, a minők a Krisztus cselekedetei, tehát — — — — Tehát, szólt Calvin s hangja zúgott, mint a vihar, a mely az alatt ott künn feltámadt — tehát a Krisztus cselekedetei nem lehettek egy közönséges ember cselekedetei. S ha van Isten, pedig ezt még a ti korotok sem tagadja meg, a ki valaha könyörülni akart az emberi nemzetségen, akkor az csak úgy szólhatott., úgy cselekedhetett, a mint a Krisztus szólt és cselekedett. És ti nektek így kellene gondolkoznotok: A ki a mi Megváltónk akar lenni, az legyen erősebb mint mi. Abban legyen erő a mi bajaink legyőzésére. Ha így gondolkoznátok, sokkal boldogabbak lennétek. — Az igaz — mondám — hogy nagyon holdogtalanok vagyunk. . . Talán azért hajhászszuk úgy a csinált örömöket, mert a lelkünk nyugtalan és bensőnkben igaz békét nem találunk. . . Milyen jó volna hinni, erős hittel bízni a Krisztusban! Csak legalább megközelíteni tudnánk azt a magasságot, a melyben Ő felettünk áll. .. — Hiszen megközelíthetitek . .. kiáltának egyszerre a reformátorok. . . Hiszen az Ur nincs messze. .. S azután Melanchton folytatá szelíd, csendes hangon: — A megváltás ereje áthat az egész természeten. Nézd a büszke bérceket, az ásványok ezerféle nemeit. . . Hogy fénylenek!. .. Hogy ragyognak! És egy kis ibolya úgy megszégyeníti őket. . . Mert a kis ibolyában élet van s a mint szétterjeszti gyökerecskéit, azt kiáltja: A ki velem egyesül, azt megváltom a halálból; annak életet adok. Az igaz, hogy ez nagyon hiányos élet. . . Mert az ibolya nem érez, nem mozdúl helyéről, nem emlékezik, nincs lelki élete.. . Ujabb megváltásra van szükség. . . És nézd, a kis madár már repülni tud. . . Az már megismeri azt a kis kezet, a mely naponként enni ád neki. . . De ibolya és kis madár, mind visszahullnak a halál birodalmába... Egyedül az ember számára tartott fenn az Úr mentséget, szabadulást. .Az igaz, hogy az ember életét is fenyegeti a halál. . . Fenyegeti a bün, mely lelki életének harmóniáját megzavarja. ... Az ember minden dicsősége tudománya s ereje nem bír itt segíteni. . . De nézd, most a tökéletes élet közelít felétek. . . A földre szállott Isten az. . . A kiben nincs bűn, a ki szent és tiszta volt s a kin a halál erőt nem vehetett ? . . . Nem természetes-e mindez? .. Hogy adhatna életet a kis ibolya, ha élet nem lenne benne? ... És hogy adhatna örök életet a Krisztus, ha nála nem lennének a halálnak a kulcsai!. . . Hogy adhatna idvességet a Krisztus, ha felülről nem szállott volna alá ? . . . Hogyan közölhetne isteni erőket, ha nem bírt volna isteni erőkkel?. . . — Öh milyen szép, milyen dicső. . . Hiszen így az evangéliom igazságra vezet. . . Hiszen így a természettudomány is bizonyságot tesz mellette! . . . — Hát nem emlékeztek-e a Krisztus szavaira, a melyeket az apostolokhoz intézett: Sokat mondhatnék