Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1894 (37. évfolyam, 1-52. szám)

1894-11-15 / 46. szám

álljunk félre az útból ; én félreállok s érdemesebbnek és erősebbnek vagyok helyet adni kész, hogy mint közharcos álljak a sorba. De ha megteszszük, ha meg tudjuk tenni, akkor a fordulópont, melyen állunk, nem fenyeget veszélylyel, hanem diadallal biztat, mert felébresztett közönyünkből, figyelmeztet elhanyagolt vagy lanyhán teljesített kötelességeinkre, s buzgósággal ihletvén lelkeinket, kitartókká tesz a munkában. És akkor ismét igazolva lesz az írás ama szava, hogy Isten a gonoszból is jót hoz ki, s áldhatjuk a kegyelem atyját és az ő szent lelkét, a miért megengedte a forduló pontra jutnunk, megismertette azzal szükségeinket ós kötelességeinket s a haladás és cselekvés útjára terelt, mely a szabadságra ós az üdvösségre vezet. S e remónynyel a Társaság mai közgyűlését megnyitom. Szász Károly. Látomások. Sötét éj volt.. . »A nap lement, de csillagok nem jöttenek.* Az égen nehéz felhők űzték, hajtották egymást. Vihar készült.. . Lelkemben is vihar dúlt. . . A gondolatok ép úgy jöttek-mentek, tolultak, kergették egymást lelkem egén, mint künn a fellegek. . . A reformáció emléknapjaira gondoltam. .. Az 1517-ik év október 31-re, a mikor Luther kiszegezte híres tételeit s egy csomó felületes tétellel szemben azt hirdette: A keresztyén ember egész életének egy folytonos megtérésnek kell lennie. . . És az 1533-ik év november l-re, a mikor Kálvin gondolatai először rázták meg a lelkiismeretet s a mikor minden szentek ünnepén csodálkozva hallotta a párisi közönség, hogy minden szentek se' tehetnek semmit a mi idvességünkért, ha az Isten kegyelmét szivünkbe nem fogadjuk. A mint így a múltra gondolék, szomorúan kérdezém magamtól: Ugyan megbecsüljük-e azt a drága evangéliomot, a mit a reformátorok napfényre hoztak ? Feltámadt bennem az önvád, a miért oly közönyösek vagyunk. Másfelől igazolni törekedtem korunkat, de épen e törekvés juttatta eszembe, hogy mily nagyon sok seb tátong előttünk s mily sok az üres szív, az önző lélek, a földhöz ragadt jellem, az eltiport erény s a vigasztalan fájdalom. Lelkem izgatottsága testemet is lázba hozta. . . A nyitott ablakon át hiába tódult be az üde levegő. . . Homlokom izzó volt, mint a zsarátnok. .. Szeretteim csendesen szunnyadtak. . . A szomszéd házakban is rég álomra tért mindenki. . . Az egyedüllét gondolata oly nyommasztó hatást gyakorolt rám. . . Úgy tetszett, mintha még lámpám sem égne oly vigan, mint máskor. . . Mintha sűrű köd töltötte volna meg a kis szobát, melynek barátságos volta oly sokszor hivott fel munkára. . . Most a toll mozdulatlanul feküdt előttem. »Mit írjak — gondolám — úgy is minden hiába. Annyiszor szóltam, annyit írtam már s mégis minden halad, csak az Isten országának szent ügyét hagyja cserbe mindenki. Még a kik keresik is az igazságot, azok is megállnak a félúton s vagy egy kis tagadással vegyítik az evangéliomot vagy pedig az isteni tekintély mellett meghajolnak gyáván, csupa kényelemből az emberi tekintély előtt is.« * Azért hát elég, Uram; óh vedd el az én életem, mert nem vagyok jobb atyáimnál. Sőt rosszabb vagyok!« íme itt állnak előttem az én szellemi atyáim képei. A keretből mintha reám néznének. Luther, Kálvin és a többi reformátorok. De mi ez? Mintha a keretek megmozdulnának, az alakok megelevenednének. . , Úgy láttam, hogy a keretek embernyi nagyságra nőttek meg s velők együtt a néma, festett alakok. S egyszerre csak elhagyták a kereteket s nem láttam miként, hogyan, de odaszálltak asztalom köré. . . Szorongva néztem körül. . . Úgy tetszett, mintha kis szobám megnépesednék. . . Eleinte csak úgy bizonytalanul rezgett-mozgott az elterülő homály s azután mindjobban kialakultak a benne helyet foglaló emberek körvonalai. Sőt szobámnak az ablakkal szemben eső fala mintha egészen eltűnt volna s az így támadt nyíláson át, mintha a messze távolba lehetett volna tekinteni. . . A merre néztem, mindenfelé nyüzsgő, mozgó seregeket láttam, . . Felismertem őket. . . A régi kor hithősei voltak. A legkiválóbbak egészen közel ültek. Luther kezében lant volt s a lant húrjai mintha halkan megrezdültek volna és lágyabban, mint a nyugati szellő suhanása, hangzott a szellemajkakról az áhítatos ének: »Erős vár a mi Istenünk«. Kálvin, fejét kezére hajtva, komolyan nézett maga elé, mintha az istenség titkairól elmélkednék. Zwingli fájdalmas arccal tekintett fölfelé. . . Kezét kínzó sebére tette, a melyet a kappeli csatatéren kapott. .. Ajkai vonaglottak, a mint azt suttogták : A testet megölhetitek, de a lelket nem. . . Iínox, a skót puritán és Melius Péter, a debreceni sziklaszilárd református lelkész, Kálvin mögött állottak. . . Tekintetűkből erő sugárzott elő, mely azt hirdette, hogy őket emberi kegy, emberi ravaszság, emberi tévedés meg nem hajlíthatja. .. Dévainak, a magyar Luthernek, kezén lánc csörgött... Hiszen kétszer vetették börtönbe, mert nem szégyellette a Krisztus evangéliomát. . . Sztáray, a híres énekes, megdicsőült arccal tekintett a menny felé. . . Károli Gáspár, a bibliafordító, az írást tartotta kezében s abban e mondásra mutatott: Az Isten igéje megmarad mindörökké. (Ézsaiás XL, 8.) Eleinte megborzadtam, e túlvilági alakokat látva. . . Sikoltani akartam, de nem birtam. . . El akartam futni, menekülni, de mintha helyemhez lettem volna szegezve... Azután meg a mult árnyai oly szelíden, oly barátságosan tekintettek rám . . . Mintha csak azt akarták volna mondani: Ne félj! . . . Hiszen' segíteni, erősíteni, vigasztalni akarunk. — Nincs számomra vigasztalás — mondám. Most itt a reformáció emlékünnepe s én mégis azt látom, hogy a protestánsokon valami nagy bágyadtság s kedvetlenség vett erőt. Örülniök, lelkesedniük kellene s nekem úgy tetszik, mintha nem tudnák, hogy merre menjenek. Hiába; — így szóltam a régmúltból visszaszállt alakokhoz — mi nem haladhatunk az általatok vert utakon. Majd bizony. Neki álljunk a római katholikus egyháznak, annak tévedéseit cáfoljuk és bizonyítgassuk, hogy a pápa nem csalhatatlan s a papnőtlenség nem keresztyén intézmény vagy hogy az ostya nem változhatik át a Krisztus testévé és vérévé, . . Micsoda háborúság lenne ebből..... Ha a társadalmi élet minden pontján civakodni kezdenénk a hit kérdései miatt. . . Még utóbb vért ontanánk mi is, mint ti, a múltban. Ha pedig fel nem veszszük az erős harcot, hát akkor miért vagyunk protestánsok . . . Hisz úgy nincsen nekünk semmi feladatunk, hivatásunk, missziónk!... A mint így felháborodva beszéltem, tekintetem Zwinglire esett s úgy vettem észre, hogy irtózatos kínokat szenved. . . A fájdalom költözött szelíd arcára s szinte eltorzította azt. .. Mintha sebe százszoros gyötrelmet okozott volna neki. . . Utoljára is nem hallgathatott, hanem így válaszolt: