Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1894 (37. évfolyam, 1-52. szám)

1894-10-25 / 43. szám

irányzat tehát a gyakorlatban egy zászló alatt küzcl s e zászlóra az van írva: El a Szent írással! Vagy tekintsünk a keresztyénség fő kérdésére: ki volt a Krisztus? Attól, hogy e kérdésre mit felelünk, attól függ idvességünk. Boldogságunk érdekében valósággal mindenek felett és előtt szükséges volna e kérdéssel leszámolnunk. De a vakhit egyfelől, a hitetlenség másfelől akadályoznak bennünket ebben. A vakhit az egyháznak százezerféle követelményét tárja elénk s ezekkel elaltatja lelkiismeretünket, hogy csak meg se kíséreljük megharcolni a nemes harcot s kiküzdeni a Krisztusban vetett élő hitet. A hitetlenség sem engedi, hogy e központi kérdéssel kezdjük. Előbb ily kérdésekre követel feleletet: Van-e lét ? Mi az anyag ? Mi a szellem ? Van-e lélek ? Mi az Isten ? Van-e Isten ? Kik írták a bibliát ? Nagyon természetesen, a ki a Krisztus nélkül akar e kérdésekre megfelelni, az vagy beleőrül vagy azt mondja: Bolondság az egész! Együnk, igyunk; maholnap úgy is meghalunk ! így azután az emberek legnagyobb része elmulasztj a a Krisztusban való igaz hit megszerzését, már pedig a ki a Krisztushoz nem járul, az az Atyát sem ismerheti meg. Vagy gondoljunk az isteni tiszteletre. A vakhit érdeke azt követeli, hogy az isteni tisztelet látványos, fényes, ékes és homályos legyen, központját az képezze, hogy a pap az ostyát a Krisztus testévé s vérévé varázsolja át s az isteni tisztelet központi részében latin nyelven szóljon az álclozár, hogy a nép csak ámuljon, bámuljon, csodálkozzék ós ne értsen semmit. A hitetlen ember is azt mondja : nem a templomban van az értelmi felvilágosodás helye. A vallás úgy sem igaz, hát hogy a buta népet minél inkább lebilincselje, legyen minél nagyszerűbb az isteni tisztelet s tartsa minél lázasabb izgalomban a lelket. A mívelt ember úgy se jár a templomba, ha csak valami parádé alkalmával nem ; a népnek meg annál jobb, minél díszesebb, megigézőbb az isteni tisztelet. A mint valami prot. temetésről jövet egy nagy természettudós mondta, a ki peclig, ha megszorítanák, alighanem atheistának vallaná magát: Mégis csak szebb az a circum clederunt. Persze, mert ebből úgy sem ért senki semmit. Hát az egyházszervezet milyen legyen? A vakhit azt mondja: lehetőleg hierarchikus és absolitistikus! Mert az emberek nagy része nem alkalmas arra, hogy a vallás kérdéseiről gondolkodjék. Azt bizony vezetni kell. Rá kell parancsolni, hogy mit higyjen. A világi hitetlen ember is azt mondja: Minél erőteljesebb szervezet kell, minél szigorúbb parancsok, minél kevesebb okoskodás, hogy az egyház gépezete minél rendesebben forogjon és azt a nagy urak minél könnye bbszerrel felhasználhassák a saját, különleges céljaikra. S hogy aztán mit hisznek az egyházgépezetben, az mindegy, a fődolog az, hogy ne sokat okoskodjanak, végezzék a kiszabott cselekvényeket, fizessék a kiszabott adót, aztán addig van. Iiát az erkölcsi élet? A vakhit követői azt mondják : ez a vallásos élet nagyon sok kellemetlenséggel jár s azért méltó, hogy az ember bizonyos kárpótlást szerezzen magának. Az egyház fővezetőinek annyira szenteknek kell mutatkozniok, hogy igazán istentelenség volna tőlök azt követelni, hogy valóban oly szentek is legyenek. A hívek pedig oly vakon és oly bután tesznek mindent, a mit papjaik parancsolnak, oly híven gyónnak, hogy azért igazán megérdemlik, hogy egy-egy kis csintalanságot elkövethessenek. A hitetlenség sem a Krisztusban keresi és találja az igaz boldogságot. »Itt a földön akarunk élvezni«, azt kiáltja a gyakorlati hitetlenség, az anarchizmus. És a kártyaasztalnál, a habzó pohár mellett, Venus és Bacchus oltára mellett találkoznak vakhit és hitetlenség gyakran. Kimulatják magukat, azután az egyik is, másik is prédikál az evangélium következetes követői ellen, az egyik, mert azok az emberek előtt meg nem hajolnak, a másik, mert az Isten kegyelme előtt meghajolnak. Szóval a vakhitnek a Krisztus botrány, a hitetlenségnek bolondság, ele mindenik ellensége a Krisztusnak. Azonban ne felejtsük el, hogy a Krisztus barátja úgy a vakhit, mint a hitetlenség követőinek. Az igaz, hogy a Krisztusnál nincs nagyobb ellensége a vakhitnek és a hitetlenségnek. A Krisztus gyűlöli az emberek előtt való oktalan meghajolást s rosszalja az Isten akarata ós bölcsesége ellen való fellázadást. De meg akarja menteni a vakhit követőit is, a hitetlenség lovagjait is. A Krisztus kész segíteni a büszke Nathanaeleken is, a bűnös Zakeusokon is. Tudja, hogy mindenik téved s Heródes is, Pilátus is távol esik az igaz boldogságtól. És azoknak, a kik az Iclvezítő hívei akarnak lenni, nincs más menekvésök, mint hogy megtöltsék lelköket az Úr Jézus szerelmével. Csak azok, a kik elmondhatják : Élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus, azok tudják megérteni a vakhit követőivel is, a hitetlenség lovagjaival is, hogy lelki életök a legfontosabb tényezőt, az Isten kegyelmét nélkülözi s hogy az embereket és önmagokat megcsalhatják, de az Isten meg nem csufoltathatik. A ki, a mit vet, azt aratja. A ki, akár a vakhit, akár a hitetlenség formájában, a testnek vet, a testből arat örök veszedelmet. A ki a léleknek vet, az a lélekből arat örök életet.