Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1894 (37. évfolyam, 1-52. szám)

1894-09-13 / 37. szám

tehát Rahaut-t, hogy hazáját hagyja el s mikor ő erre rávehető nem volt: fegyveres katonák rohanták meg éjjel a lakóházát, s nejét igyekeztek borzasztó fenyegetések közt rávenni, hogy férjével együtt távozzék hazájából. A hősnő nem csüggedt, hanem bátorította férjét a továbbküzdésre, elhagyta lakását és két évig bolyongott férjével, két gyermekével és öreg anyjával, egyik menhelyről a másikra, mindenütt rövid ideig maradva, nehogy bajt hozzon szíves mentőire. A család fáradhatlan, így az üldözők végre is elfáradtak. Üldözőik gyakran léptek vele összeköttetésbe, mintha ő lett volna az újhitűek püspöke, vagy elismert feje, de ez összeköttetések nem zárták ki azt, hogy őt tűzzel-vassal ne üldözzék, sőt talán cselül használták, hogy kipuhatolják hollétét. Sokszor menekült Ő oly helyre, hol az üldözők nem is gondolták, hogy ember is lehet, egy alkalommal egy borzasztó kietlen pusztára menekült, és egy félig földbe ásott nádkunyhóban húzta meg magát, ez volt több napon át irodája, hálószobája, mindene. Egy napon a rendőrség megtudta Rabaut rejtekhelyét, így neki e megszokott helyéről távozni kellett, fájó szívvel vett búcsút, úgy mint más, ha egy szép palotától vesz örök búcsút, de ő nem csüggedt, mert elvesztette ez egyetlen menhelyét, gondolva, majd gondoskodik az Isten másikról. Lakhelyét ezután gyorsan kellett változtatnia, hogy menekülhessen, mert mindég nyomon követték, úgy hogy gyakran lova gyorsaságának köszönhette életét. Igy dolgozott negyven éven keresztül, nyugodt lelkiismerettel, folytonos kitartással, bár mindég a bitófának nézett eléje. Bármennyit szenvedett s e szenvedés bármily nehéz volt is, még sem szűnt meg hangoztatni: »ne féljetek azoktól, kik a testet megölik!« és e másikat: »Adjátok oda magatok minden emberi rendeleteknek!* De e szenvedés nem volt oly nehéz, osztozott benne hű hitvese, s így viselte el ezt Rabaut vele megosztva. Lelkipásztora volt ő több száz gyülekezetnek, a szó teljes értelmében, fáradhatlanul igyekezett egyházát emelni: lelkipásztora volt Ő az egész francia protestáns gyülekezetnek, egész a Bagno * belsejéig Toulonban, a szegény szenvedő bitsorsosoknak, a gályákon, a constanci sötét toronyban sínlődő szerencsétleneknek, de nemcsak vigasztalója a balsorsban, hanem segítője, ő volt az, ki élete veszélyeztetésével is bejuttatta, a gyülekezetben időrőlidőre gyűjtött adományokat, ezekkel levelezésben állt és ismerte a szenvedők szomorú állapotát. A hozzá érkezett levelek közül legérdekesebb Durard Mária levele, melyben élénken kiszínezve mondja el szánandó sorsukat. Ha valahol volt hitélet, az itt volt, ha valahol volt a gyülekezetek közt keresztyéni szeretet, úgy az is itt volt, mindezen nemes tulajdonoknak, tehát még nagyobb mértékben meg kellett lenniök, azok élesztőjében Rabaut-ban. És mégis * Bagno (olasz szó) annyit jelent mint fürdő, eredetileg Konstantinápolyban a Serail mellett levő fürdők neve, s ugyanott voltak a rabszolgák számára épített börtönök, innét a Franciaországban levő fegyházak, börtönök neve Bagno Toulon, Brest Rochefortban, hová a szerencsétlen reformátusokat zárták be. Poór Béla. ő nem volt képes mindezen tevékenysége által, az egyházban külsőleg változást előidézni. Mit szóljunk hozzá? Hiányzott talán mégis valami Rabantnál, az, a mi a történeti nagyságot teszi, az alkotó erő, mely az ő korát jellemzi, szereplőit elragadja, úgy hogy ő e tekintetben a nálánál sokkal csekélyebb becsű férfiaknál hátrább áll, egy Yoltaire-nél talán, kit halála után azzal dicsőítettek, hogy ő a megszabadítója a francia reformált egyháznak — munkássága által, melyet a Calas perben kifejtett? E tettet megfejthetjük akkor, ha ismerjük az ő munkásságának mezejét, épen ez a puszta egyháza. Mely többet beszél, mint a mennyit eddig, s ezután erről olvasunk, elmondja azt, a mit az apostol elmondott a keresztyénekről a Zsid. írt levél 11, 36—38. verseiben: »Mások pedig kigúnyolásokat és megostorozásokat állottak ki, sőt még bilincseket és tömlöcöt is; megköveztettek, kínpróbára tétettek, szétfűrészeltettek, kardrahányva haltak meg, juh- és kecskebőrökben bolyongottak, nélkülüzve, szorongattatva és nyomorogva, (kikre nem volt méltó a világ,) bujdosva pusztákon, hegyeken, barlangokban és földhasadékaiban* — kétségkívül betüről-betüre ráillenek az apostol e szavai a francia puszta egyház tagjaira. Az első keresztyénekről is fenmaradt, hogy oly pusztában gyűltek össze, hová rajtuk kívül még ember nem lépett, ők is a hatalmas Damaskus utcáin gyakran megjelentek, de ott nekik minden idegen volt, holott alig tíz mértföldnyire vannak szülőházuktól. Igy éltek a francia reformátusok is oly pusztában, mely őket az ország többi részétől elkülönítette. Vértanúik Tonlouse szemeláttára fényes nappal az ő capitoliuma alatt végeztettek ki. Ok a puszta lakói mit sem láttak! A kivégzések még Montpellieri Peyronon hajtattak végre, az ő lépcsőforma magas terraszuk tetején, százezer ember jelenlétében. A hitrokonok mit sem tudtak róla, hiszen ez a mulatság a városi népnek volt szánva! kik a meztelen hóhér kötele által vonszolt hullát követték, és a durva megjegyzések egész özönét szórták reá addig a helyig, hol a hóhér temetlen otthagyta. Poór Béla. IRODALOM. Jézus legújabb életírója. A Strauss-, meg a Renan-féle Jézus-életrajzok száma ismét szaporodott egygyel, mely szenzációs volta révén némi érdeklődésre tarthat számot. A legújabb »Jézus élete* minap jelent meg Párisban. Szerzője, illetve kiadója Notovics orosz ezredes, kit a véletlen tett theologiai íróvá. Notovics pár éve Indiába utazott, onnan átment Tibetbe is, a hol a lámáktól gyakran hallott egy Issza nevű szentről, kit a keresztyének megváltójukként tisztelnek. Azt is mondták neki, hogy e rejtélyes szentről nagy kézíratcsomókat őriznek a buddhista kolostorok. Egyszer Notovics egy véletlen baleset folytán a ladaki buddhista kolostor vendégszeretetére volt