Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1894 (37. évfolyam, 1-52. szám)

1894-09-13 / 37. szám

dolnát választá, ki hozzá szívósságban, bátorságban és önfeláldozásban hasonlított. Alig voltak egy évig együtt, már is válniok kellett, mert az ő nagyra törő lelke, nem elégedett meg a szerzett tudománynyal, hanem többet óhajtott, s ennek megszerzésére Lausaneba ment. Három évet töltőt ott el buzgó tanulással és úgy tért vissza szeretett otthonába. Mielőtt Rabaut hazáját elhagyta, már ismerték mindenütt, annyira, hogy mihelyt tanulmányai végeztével visszatért, általános volt a tisztelet, melyet irányában a protestánsok tanúsítottak. E tisztelet növekedett még az által, hogy a protestánsokról nagy vészt hárított el. Épen azon időben kezdődött meg újult erővel az üldözés, több gyülekezetet megrohantak a hadcsapatok s belőlök sokat elfogtak és lemészároltak; ily körülmények köz a fiatal emberek a lelkészeknek kinyilatkoztatták, hogy ők ezentúl csakis fegyveresen jelennek meg a gyülekezetben. Ennek ő határozottan ellentmondott mert az ő elve volt, hogy ha üldöztetnek is a vallásukért, de az államhatalomnak fegyverrel ellent ne álljanak. Az üldözések újult erővel folytak, a Dragonádák újra megkezdődtek, melyek nyomásukat egy pillanatig sem késtek éreztetni; a gályák és börtönök megteltek, annyira, hogy az üldözés oly erősnek soha sem volt mondható, mint az 1744—4-6. évben, mikor az elkeseredés oly nagy volt, hogy a lelkészek rettegtek az új háború kitöréséből. Legrettenetesebben Dauphinében dühöngött, hol maga a grenoblei parlament 200-nál többet ítélt élethossziglan gályarabságra, a lelkészek közül pedig többeket halálra. Mikor az első lelkészt, egy 26 éves fiatal embert kivégezték, az öreg Roger ezeket írta: »szegény ifjú, mely örömest volnék én a te helyzetedben*. Két hóval később az öreg szolgát is egy áruló a katonák kezébe játszotta, mikor a tiszt nevét kérdezte, így szólt: »én vagyok az, kit ti 39 év óta kerestek, ideje is már, hogy megtaláljatok*. Nagy felháborodást szült az egész Languedocban, az ifjú szép tehetségű Desubas prédikátor kivégeztetése, ki ifjú kora dacára sokat tett a puszta egyházában. Az udvar végcsapást akart mérni az újhitűekre, melyet az által vélt elérhetőnek, ha egy prédikátort kivégeztet. Az első, kit egy az egyháztól elszakadt, a rendőrök kezére játszott Desubas volt, kit elfogatása után Montpelliérbe hurcoltak. Ütközben a protestánsok többször akarták kiszabadítani, de nem sikerült. Végre Vernoux kis városban iszonyú vérfürdő támadt. A protestánsok a közelben két isteni tiszteletet tartottak, épen mikor megtudták, hogy szeretett lelkészüket, a katonák fogolyként szállítják a városon keresztül, rögtön ott termettek, ifjak, öregek, nők és gyermekek nagy sírás közt kérve lelkészök szabadon bocsátását. Mikor a kérés nem használt, fenyegetést is használtak, pedig ők fegyvertelenek voltak. Erre a kath. polgárok a katonákkal egyesülve, az ablakból lőttek a csoportosult protestánsokra. Harminchat ember maradt rögtön halva, kétszáznál több pedig súlyosan sebesülve, kik az úton nagy részben elhullottak, ez a borzasztó vérengzés az egész környéken bosszúkiáltásban tört ki. Most fegyveres tömeg kezd a lelkész körül tömörülni. Desubas látva ez, maga juttat ki hozzájuk egy papirkát, melyen néhány szóval kéri őket: »Esdve kérlek benneteket, távozzatok. Már igen sok vér omlott ki, én nyugodt vagyok, megnyugszom Isten akaratában!* A csoport szótfogadva szétoszlott, de jött a másik csapat, mely még jobban fel volt háborodva s a végsőre elszánva. Ekkor jelent meg Rabaut, ki rejtek helyéből a történteknek tanuja volt, szép beszéddel lecsillapította őket, így békével távoztak. Az ítélet kihirdetésekor egyedül az elítélt volt nyugodt : a birák sírtak — bármily hihetetlennek lássék is — még maga a kegyetlen felügyelő, Leniau is. Kivégeztetésekor is bátran viselte magát, az összegyűlt nagy tömeg sírt, de ő egészen nyugodtan ment hangosan imádkozva, a bitófához — imádsága végeztével a létrára ment, honnan szelíden tekintett le a jelenlevőkre, ezután a kötél kioltá drága életét. Az ilyen vértanúság az udvarra nézve nem volt a várt kedvező eredmény, mert nem hogy elrettentek volna, hanem megtanulták igazán szeretni hitüket és azért meghalni. Rabaut is írt a kegyetlen felügyelőnek, kijelentve, bármennyire üldözik is a népet, a lelkészeikkel együtt, hogy a béke e honban fenn áll: tisztán a nép türelmének s a lelkészeknek, mint a béke buzgó hirdetőinek köszönhetik. Ezt maguk a hatóságok is elismerik, s nem egyszer csodálkoznak e számkivetett lelkészek hazaszeretetén, és igazi vallásosságán. Rabautnak, ki mielőtt az üldözés ily mérvben megindult volna, bátorságát egész a vakmerőségig vitte, most vigyáznia kellett és jól el kelle rejtőznie, hogy el ne fogják. Isteni tiszteleteket már csak a legfélreesőbb helyen tartott, de az évi zsinaton rendesen megjelent. Házról-házra járt látogatni híveit, kiket ily alkalommal oktatott, tanított és buzdított a további kitartásra. A gyermekeket pedig maga köré gyűjtve oktatta a parasztudvarokon és félreeső helyeken. Egy alkalommal a rendíthetlen prédikátort nagy veszély környezte. 1752. január 30-án egy ifjú prédikátorral istenitiszteletről tért haza, egy dragonyos tiszttől elfogatott, de e tiszt látta a nagy csoport népet, kevés katonája lévén, szabadon bocsátotta a foglyot, nem is sejtve, hogy az kit ő elfogott, Rabaut. A protestánsok még mindég reménykedtek, ha a király ismerné sanyarú helyzetüket, könnyítene rajtuk. Maga Rabaut is e lépéstől várt legtöbb sikert a kérvények, és feliratok szerkesztésében fáradhatlan, ezeket a miniszterek és befolyásos emberek kezébe igyekezett juttatni, hogy ezek a királyhoz terjeszszék, de a király ezekből alig látott valamit. Egy alkalommal újra bizalom ébredt a szivében mikor D'Argenson hadügyminiszter' a Languedoc-ban körutazást tett. Rabaut őt az út szélén bevárta, egy iratot nyújt át neki, hogy azt a királynak átnyújtsa, megnevezve magát, a választ várta. A miniszter, ki egy intéssel bakónak szolgáltathatta volna ki, leemelte e bátor férfiú előtt kalapját és megígérte az irat átadását. A hét éves háború kitörése előtt félt a kormány a protestánsoktól, kik a külfölddel ellenségként szövetkeznek ellenök, felszólították 74*