Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1894 (37. évfolyam, 1-52. szám)

1894-09-13 / 37. szám

gött hagyta s ez a gimnázium volt. A tanítóképző-intézet még csak egy évig hintegethette a tudomány és a hit magvait az ifjak fogékony szivébe s 1846-ban már társat kapott a gimnáziumban, a mely 1848-ban már négy osztályúvá bővült. Azonban ekkor jöttek a zord idők! Hazánk szabadságát lábbal tiporták ádáz ellenségeink s a kinek ereiben csak egy csepp magyar vér is folyt, az nem késett az ellenséggel szembe szállani; Wimmer bécsi születésű volt, azonban ifjúkorától fogva magyar kenyeret evett s a levegővel együtt magába szívta a magyar haza szeretetét. Mi volt tehát természetesebb, mint az, hogy ő egyike volt azoknak, a kik szóval és tettel áldoztak a hazaszeretet oltárán? Felkelő csapatokat szervezett; külföldről fegyvereket csempészett be a hazába; ott volt mindenütt, a hol inteni s tenni kellett, a minek azután az volt a következménye, hogy a nemzet letiprása után neki is, mint sok más jelesünknek, idegen országba kellett menekülnie a vérszomjas ellenség elől. S mi lett ekkor szellemi gyermekeiből, a zsenge intézetekből? A Gondviselő adott nekik atya helyet atyát; Kühne igazgató, majd későbben felsőlövői lelkész szeretettel ölelte magához Wimmernek árváját, s későbben még jobb kezekre bízta azt, a midőn 1850-ben apósának, Wimmernek megbízásából az intézeteket, melyek ez ideig Wimmernek kizárólagos tulajdonát képezték, a felsőlövői ág. h. evang. egyházközségnek adta át örök tulajdonául. Az egyházközség mind ez ideig gondos, jóakaratú tulajdonosnak mutatkozott. Az intézetek átvétele után rögtön az volt az első teendője, hogy a kellő felügyelet gyakorlása végett iskolai bizottmányt, a melynek buzgólkodásáról legjobban az tanúskodik, hogy az intézetek az 1850/51. szomorú években nyilvánossági jogot nyernek, mire a tanulók száma annyira felszaporodik, hogy 1851-ben három osztályú reáliskola felállítása s ezzel együtt új intézeti épület emelése válik szükségessé. Kömoly megfóntolás után az építés határozottá is válik. Az 1845-ről fenmaradt adósság még le sem volt törlesztve s az iskolai bizottság, eltelve Wimmer lángoló hitével, egy 27,758 frtba kerülő kétemeletes épületet emeltet a tudománynak! S a vezetők ismét nem csalódtak hitökben, mert a prot. áldozatkészség most sem lankadt s úgy a belföld, mint különösen a prot. külföld évről-évre meghozta áldozatait. Egy ízben azonban megrendült a tanintézetek vezetőségének az a hite, hogy az intézetek fennállását sikerül biztosítaniok. 1859/60-ban u. i. a németországi Gusztáv-Adolf egylet és a svájci segélyegylet, a melyek ez ideig a legnagyobb összegekkel járultak hozzá az intézetek fentartásához — megtagadták tőlük a további segélyezést. Hiába volt minden magyarázat, minden könyörgés, a segélyezés elmaradt. Végre azonban mégis meghallgatásra talált könyörgő szavuk. A svájci segélyegylet 1864-ben a G.-A. egylet pedig 1865-ben ismét folyósították a tanintézeteknek a néhány éven át megtagadott segélyt, a melyet azonban egyes feltételekhez kötöttek. Ezen feltételek közt a legfontosabbak voltak, hogy az intézetek élén ezentúl ne az egyházközség lelkésze, hanem igazgatója álljon, továbbá hogy az intézetek, melyek eddig nem tartoztak a hazai ev. egyház főhatósága alá, hanem mintegy az egyház testében külön testet képeztek, szoros viszonyba lépjenek az egyházzal. A feltételek, mint a tanintézetek felvirágzására célzók, minden nehézség nélkül teljesíttettek s az intézetek fennállása újólag biztosítva volt. Azonban talán szükség is volt erre a megpróbáltatásra ? Mert ki tudja, hogy különben mennyi ideig kellett volna még várni, hogy az intézeti igazgató a helybeli lelkész gyámsága alól megszabadulva, az őt megillető jogokhoz jusson, s hogy a dunántúli evang. egyházkerület mikor ölelhette volna szeretettel a keblére édes leányát, mely anyját oly sokáig nem ismerte! A még mindig gyenge intézetek tehát ismét remélhették, hogy felvirágozhatnak, annál is inkább, mert az egyházkerület is megígérte anyagi támogatását s az ellenőrzésről is gondoskodni akart, a midőn a már hosszabb idő óta működő iskolai kisbizottság mellé s fölé iskolai nagybizottságot nevezett ki.' Tulajdonképen ezen időtől kezdődik az intézetek rohamos fejlődése. A tanulók száma évről-évre szaporodott, úgy hogy a reáliskolát 1867-ben négyosztályúvá, a nyolcvanas években pedig - úgy a gimnáziumot, mint a reáliskolát hatosztályúvá kellett kibővíteni. A nyolcvanas évek eleje óta négyosztályú a tanítóképző-intézet, s négyosztályú ennek előkészítő iskolája, az ú. n. praeparandia is. Ez utóbbinak növendékei a gimnázium, illetve a reáliskola négy osztályának tanulóival együtt oktatást nyernek, azzal a különbséggel, hogy a praeparandia harmadik és negyedik osztályába járó ifjak külön órákban a zongora- és hegedűjátékban is nyernek oktatást. A tanítóképző-intézet negyedik évfolyamának növendékei a tanévet valamelyik egyházközségben töltik, mint kisegítő tanítók, a végett, hogy a szükséges gyakorlati ismereteket elsajátítsák. Az első és második évfolyam növendékei a paedagogiai és zenei tárgyak kivételével az összes tantárgyakat a gimnázium V. és VI. osztályának növendékeivel együttesen hallgatják. A tanintézetek közös igazgató vezetése alatt állanak s közös tanári karral bírnak, noha a gimnázium és a reáliskola teljesen el vannak egymástól választva és teljesen külön oktatással bírnak. 1867-től egész 1891/2-ig ugyan egyes tantárgyak kivételével közös oktatást nyertek a gimnáziumi és a reáliskolai tanulók, ettől az időtől fogva azonban a vallás- és közokt. miniszter rendeletére a két középiskola egymástól teljesen függetlenül teljesíti hivatását. A szétválasztás azonban új terheket rótt az intézetekre. A tanerők számát is szaporítani kellett, s tanhelyiségekről is kellett gondoskodni. Az utóbbi új építkezés nélkül nem volt lehetséges. Ezért épült a mult évek folyamán az a monumentális épület, a melynek felavatásáról e b. Lap t. olvasóinak már beszámoltam. Az építkezési költségek mintegy 65,000 frtra rúgnak, s ezek nagy része még fedezetlen. De hisz jó az Isten, s ő, ki eddig kiterjesztette az intézetek felett áldó és védő kezét, bizonyára ezentúl sem fogja tőlük megvonni segedelmét! * * * A felsőlövői ev. tanintézetekkel fiúnevelő-intézet is van kapcsolatban, a mely minden esetre megérdemli, hogy e helyen ismertessük. A fiúnevelő-intézet az különösen, a mely a gyermekük testi és lelki jólétét szivükön hordó szülők figyelmét Felső-Lövő felé irányítja, s ez az, a mely sok szülőt arra ösztönöz, hogy a hoszú utazás fáradalmait nem sajnálva, a messze vidékről is elhozza fiát a világ zajától távol eső falucskába, a nevelő-intézet karjai közé. A felsőlövői fiúnevelő-intézet célja az, hogy a szülők védőszárnya alól kibocsátott fiúknak családi nevelést nyújtson. Nyomait már a tanintézetek első éveiben megtaláljuk. A gimnázium és reáliskola megnyitása után u. i. azonnal akadtak oly szülők, a kik a gyermekeiket benlakásra szerették volna adni s már az első években is több gimn. és reálisk. tanuló vétetett fel a tanítói pályára készülő ifjak mellé benlakóul. A gyermekeiket benlakásra adni kivánó szülők száma azonban folytonosan növekedvén, az iskolai bizottság elérkezettnek látta az időt, hogy internátust rendezzen be, a mely egyre fejlődött, míg a mai alakját nyerte. Az internátus ma már a szó szoros