Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1894 (37. évfolyam, 1-52. szám)

1894-09-13 / 37. szám

sán enyhíteni, állásuk magasztos voltáról mindeneket meggyőzni, nekik a szellemi és anyagi elismerést megszerezni csak a hitélet gyökeres megújítása által lehet, a mely megújításnak első feltótele természetesen a hibák őszinte beismerése. Szabó Aladár. ISKOLAÜGY. A felsőlövői ev. tanintézetek. Sokszor volt már alkalmam azt a panaszt hallani, hogy miért nem törekszik a felsőlövői ev. iskola magát szélesebb körben ismertté tenni, miért nem jelentet meg a hirlapok hirdetési rovataiban egy-egy rövid ismertetést, a mely alkalmas volna a szülők figyelmét magára vonni. A panasz némi tekintetben jogosult, mert másrészt volt alkalmam azt is tapasztalni, hogy egyes szülők csak a legutolsó pillanatban tétetvén ismerőseik által a tanintézetekre figyelmesekké, megkéstek s gyermekeik felvételét már nem eszközölhették. E körülményért azonban semmi esetre sem lehet az intézetek vezetőségét okozni. Mert egyrészt az a tapasztalás, hogy F.-LövŐre az ország minden vidékéről, sőt a müveit külföldről is elmennek az ifjak, másrészt pedig az a körülmény, hogy sok évben az önkényt jelentkezőknek sem lehet kényelmes lakást nyújtani, teljesen feleslegessé tesz minden hirlapi reklámot. Miután azonban szükségesnek tartom, hogy hazai kulturális intézményeink a művelt olvasó közönség előtt megvilágíttassanak, bátor leszek a felsőlövői evang. tanintézeteket, melyek úgy keletkezésökre és fejlődésökre, mint munkálkodásukra nézve bizonyára egyedül állók hazánkban, a b. lap t. olvasóival megismertetni. * * * Vasmegyének délnvugoti részén, közel az ország határához, egy valóságos gyümölcsfa-erdő közepette fekszik Felső-Lövő. A község igen szabálytalanul épült; utcái girbe-görbék; házai szét vannak szórva, ha azonban a magasból tekintünk alá a szélvihartól védett völgyben, a csergedező patak két oldalán veszélyesen elhúzódó községre, lehetetlen, hogy annak fekvését s építésmódját bájosnak, elragadónak ne találjuk. A ki valaha Felső-Lövőn volt ; a ki annak fenyőillattal telített levegőjét magába szívta, az mindenkor kedvezően fog a községről megemlékezni, A lakosok egyszerű, értelmes németek, kik csaknem kivétel nélkül evangélikusok, míg azonban a maguk hitében megtántoríthatatlanok, a más hitűek iránt türelmesek. Hazafiságuk minden kétségen kívül áll; 1848-ban is ők voltak az elsők a vidéken, a kik Wimmer lángszavára fegyverhez nyúltak az üldözött szabadság védelmére. Felső-Lövő azonban tulajdonképen tanintézetei miatt érdemel említést. Az egyszerű falut ezek teszik nevezetessé; azon hatalmas három épület, mely a község középpontján állva, már öt évtized óta erős várát képezi a felvilágosodásnak, a tudománynak. A tanintézetek alapítója Wimmer Gottlieb Ágost, a felsőlövői ág. h. evang. község egykori lelkésze. Mint tudományosan képzett s egyházát forrón szerető férfiú végtelenül fájlalta, hogy a tanítói hivatalt még korában sem töltik be arra hivatott s kellően képzett egyének. Látta, hogy a tanítók a gyermekek alapos oktatásához s helyes irányú neveléséhez nem értenek s felébredt benne a vágy, hogy e bajon segítsen s egyházát jó tanítókkal látta el. ö maga azonban nem volt vagyonos, hogy tervét mások segítsége nélkül megvalósíthatta volna; egyházközségére sem igen támaszkodhatott, mert az csak az imént váltotta meg magát óriási erőfeszítések árán a jobbágyság terheitől, így tehát nem tehetett mást, mint annak idején Francke, a hallei nagyszerű árvaház halhatatlan alapítója. Ő is kezébe vette a kuldusbotot s a mellé az áldozati perselyt s ajkán a szívből fakadó szóval híveket igyekezett tervének szerezni s gyűjtögetni kezdte a filléreket, először a saját egyházközségében, majd annak határain kívül is. S fáradsága nem volt eredménytelen. A szivek megnyíltak s a kegyadományok szépen érkeztek. Összegyülekezett mintegy 6904 frt, s Wimmer, látva, hogy az áldozatkészség felébredt, az Istenbe vetett rendületlen hittel megtette az első nagy lépést: 1842. május 17-én letette a felsőlövői evang. tanítóképző-intézet alapkövét. S az építés szakadatlanul folyt, úgy hogy az egy emeletes, díszes és igen tágas épület három év múlva már felavatható volt. A felavatás napján örömünnepe volt Wimmernek is, a felsőlövői ev. egyházközségnek is, a melynek fényét nem homályosította el az a kérdés se: idáig eljutottunk, de vájjon hogyan jutunk tovább ? Wimmer zavartalan örömöt élvezett, azon erős hitben, hogy ha az építés 33.381 frtot emésztett is fel, s így 26,477 frt súlyosodik is még az intézetre, van felettünk egy hatalmas Ur, kinek gondja van ránk. Tudta, hogy prot. egyházunk ugyan szegény, azonban azt is tudta, hogy van egy kincses bányánk, a mely soha ki nem apad, s ez a prot. áldozatkészség. Azért az ünnep örömének zavartalan élvezése után újólag kezébe vette a gyűjtőperselyt s házról-házra, községről-községre ment; kiment a külföldre is és kért, zörgetett; kértek és zörgettek utódai is, és — nem hiába. Egy fillér a másikat követte; az áldozati persely megtelt s az építési költségek évek folytán törlesztve lettek. Wimmer az Istenben bízott s íme, nem is csalatkozott! Csakhogy nehéz, fárasztó volt ez a munka, a melyet a »koldulás* terén végezni kellett! Wimmer is szeretett volna tőle egy ízben szabadulni, a mikor — már készen levő, de az adósság tengerében mélyen elmerült — intézetét az egyházkerületnek akarta felajánlani. Talán jó is, hogy akkor ezt a szót hallotta valakitől: »Ha építetted, tartsd is fenn« — mert különben nem mondhatta volna el — későbben az intézet miként való fentartása után kérdezőknek, hogy »ő egy olyan Úrban veti bizalmát, a ki még soha csődöt nem mondott, s nem is fog mondani, mert ez az Isten!« Az ekként felépített s rendeltetésének 1845-ben átadott tanítóképző-intézetet Wimmer akként szervezte, hogy abban 12 ifjú ingyen nyert oktatást és teljes ellátást, vagyis lakást és élelmezést, sőt ruházatot is. Oktatásban azonban künnlakó növendékek is részesülhettek. A tanítóképző-intézettel szoros kapcsolatban ugyanazon igazgató vezetése alatt állott a kibővített elemi iskola, a hol a tanítói pályára készülő növendékek a gyakorlati téren is szerezhettek maguknak ismereteket. A tanítói tanfolyam négy évig tartott, a mely idő alatt az intézetbe új növendékeket nem vettek fel. Ez az eljárás megmaradt 1854/5-ig, a mely tanévtől kezdve egész 1870-ig minden második évben, ettől kezdve pedig minden évben bocsát ki az intézet végzett tanítókat s nyitja meg ajtait azok előtt, a kik a népnevelés szent ügyének akarnak bajnokaivá lenni. A tanítóképző-intézet azonban nem sokáig állott egyedül. Csakhamar kihajtott a gyökérből egy erőteljes vessző, a mely idővel az első hajtást messze maga mö-