Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1894 (37. évfolyam, 1-52. szám)

1894-09-13 / 37. szám

azután kitűnik, hogy bizony faluhelyen sem állhat olyan magas fokon a keresztyén élet; mert ha állana, akkor ások a kis egyházak és azok lelkészei az egyház szervezése által nekik juttatott befolyást a városi egyházak bajainak orvoslására nézve érvényesítették volna. De hát tekintsünk el ettől ! Nézzük meg azt a képet, a melyet Nagy Imre t. lelkésztársam optimistikus tollával vagy ecsetével a falusi gyülekezetekről rajzol. Elbámul az ember, a mikor e képet megtekinti, mert hiszen maga a festő húzott rá olyan vonásokat, a melyek eltorzítják. Elmondja t. lelkésztársam, hogy nála is, máshol is, a hívek eljárnak a templomba, veszik az Úrvacsorát szorgalmasan, hisznek a gondviselő Istenben, s a lelkészek folyton az egyház és a hitélet kérdéseiről beszélgetnek stb. Az ember szinte éled egész addig, a míg arról hall, hogy sok egyházban magzatelhajtás divatozik, hogy a terhet viselni a hívek nem bírják, s a lelkészek, a mikor teszem a magzatelhajtás bűnét akarják orvosolni, hát feljelentik az illetőket a világi hatóságnak ós N. I. t. lelkésztársam még a fölött is panaszkodik, hogy a világi hatóság erélyesebb kezet nem nyújt ama nagy bűn leküzdésére. No, szép keresztyén élet ez, kérem alássan ! Igazán méltó, hogy az ember ezt látva, orcáját két kezébe rejtse el s keservesen megsirassa a magyar nemzet pusztulását és ekként öntse ki bánatát Isten előtt: Miért vetsz minket így el Úr Isten?! Mire haragszol mi reánk ennyire? Míglen gerjedez haragodnak tüze Juhaidnak nyájára ily igen?! lliszen épen az a nagy bajunk nekünk, t. lelkésztársam, hogy dacára a sok templombajárásnak, Úrvacsoraosztásnak, egyházkelők szép szokásának, a keresztyén életnek nincs ereje és a Krisztussal való közösség hiányzik. Ki tetszik számítani, hogy ott évenként hányan vesznek Úrvacsorát s örömmel tetszik felkiáltani, hogy ott a hívek révenként egy szernél többször emlékeznek meg az ö Megváltójuk haláláról«. Rettenetes dolog ! Hiszen a keresztyén életnek ABC-je, hogy a keresztyén ember minden nap megemlékezzék az ő Megváltójának haláláról is, meg más magasságos cselekedeteiről is, sőt azokból minden nap erőt, vigasztalást és hitet merítsen. Hiszen a Megváltó velünk van minden napon és táplál bennünket vagy legalább kész táplálni az ő halála és feltámadása javaival! Szegény kórósiak, ti pedig mind erről, úgy látszik, semmit nem tudtok, ós azt sem tudjátok, hogy az Úrvacsora nemcsak emlékeztető, hanem a Krisztussal való folytonos ós állandó közösségnek erősítője! A legnagyobb baj különben az, hogy azt hiszitek, hogy keresztyén életet éltek, keresztyén hit hatja át a sziveteket és mindezzel összeegyeztethetőnek tartjátok a magzatelhajtást. Fájdalom, a chablon úgy látszik, ti rajtatok is erőt vett. Úgy jártatok, mint azok, a kik szintén elmennek ugyan a templomba, veszik az Úrvacsorát, de a templom után úgy káromkodnak mint a jégeső vagy elmennek pinceszerre s ott részegeskednek. Annyi bizonyos, hogy Nagy Imre t. lelkésztársam, ha akarta volna sem mondhatott volna súlyosabb ítéletet a falusi gyülekezetek felett. Jusson csak eszébe t. lelkésztársamnak, hogy a XVI. században mi kifogásokat emeltek a reformátorok. Nem arról panaszkodtak, hogy a nép nem járt templomba s nem veszi az Úrvacsorát. Hanem arról, hogy hite nem tiszta, nem öntudatos, nem hat ki jótékonyan erkölcsi életére ós Nagy Imre t. lelkósztársam cikkében kimutatta, hogy protestáns formában is beleeshetnek az emberek azokba a bűnökbe, a miket különben pápista bűnöknek szoktunk tartani. E bűnök igája alatt az ember külsőleg végzi a vallásos szertartásokat, uralma alatt áll némely vallásos tanoknak, ele a személyes és élő hit szivéből kiköltözött vagy oda be sem költözött. Ilyen állapotban vannak mindazok, a kik eljárnak a templomba, de a magzatelhajtást, részegséget, káromkodást, a lelkésznek szemetes búzával való fizetését, választásoknál a szavazatok eladását már egészen megszokták. De bár Nagy Imre t. lelkésztársam nagyon erősen rámutatott arra a bajra, a mi a magyarhoni református és nem református, kis és nagy egyházaknak egyaránt nagy baja, mégis a legsúlyosabb vádat saját maga ós lelkésztársai ellen emelte. Erről azonban majd külön szólok, sőt meg lehet, több cikkben is szólok, mert azok a nyilatkozatok, a melyeket Nagy Imre t. lelkésztársam a parasztpapokról, a hívek megterheltetóséről s az állami hatóság igénybevételéről tesz, oly bajokat tárnak fel, a melyekkel hamarosan végezni nem lehet. De külön szólok e dolgokról azért is, mert a mikor igyekezem kimutatni, hogy Nagy Imre tisztelt lelkósztársam az, a KI úgy tüntetven fel magát, mint a ki nagyon sok falusi pap nézetét tolmácsolja, emel vádakat a falusi papok ellen, másfelől igyekezni fogok rámutatni arra is, hogy engem és azokat, a kik velem egy úton járnak, nemcsak a Krisztus iránt köteles engedelmesség, nemcsak az Isten igéjének tekintélye, nemcsak a hívek jólétére és igaz boldogságára irányzott törekvés vezérel, hanem a falusi és másféle papok iránt érzett igaz szeretet és az a tudat is, hogy a falusi papok sor-