Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1894 (37. évfolyam, 1-52. szám)

1894-09-06 / 36. szám

s egynegyedet enged meg, de a keresztelés, esketés igénybe veszi a fenti időt. »Ennyi munka, kimeríti az embert, de nem a lelkészi teendők, melyek magukban véve nem oly terhesek, hanem a fárasztó hosszú út, melyet a lelkész tenni kénytelen, s midőn megérkezik a gyülekezetbe, hol alig pihenhet néhány pillanatig! Mert már megérkeztét sóvárogva várja néhány. ezer ember, mindenkinek van hozzá néhány szó mondani valója, vagy lelkiismereti kérdése. Igy kezd sietve munkájához, s négyóra hosszáig kénytelen állva foglalkozni, hosszú idő! De ő, ki annyira szeretve van és köztük oly ritkán fordul meg. sem el nem fárad, sem hosszúnak nem tetszik előtte az idő. Még ez idő is kevés arra, hogy kötelességét úgy végezhetné, mint azt ő szeretné; hiszen mindenkivel kellene néhány szót váltani de erre ő rá nem ér, mert már várják megérkeztét a többiek. Ez az eredménye a 13 éves munkájának !« Szenteljünk még néhány pillanatot a puszta egyházának — lássuk, hol és miképen folyt isteni tiszteletük ? Az isteni tisztelet helye a körülmények szerint változott, hol lakatlan puszta, hol barlang vagy sziklahasadék szolgált gyülhelyül. Gondjuk volt s kellett is, hogy legyen arra, hogy az isteni tisztelet helyét az azokon megjelenni kívánókkal tudassák; e titkot, melytől, mint alább látjuk, zaklatott életük, vagyonuk, szóval mindenük függött, megbízható egyénekre bízták, kik azután a napot és helyet a hivőkkel tudatták. Gondoskodni kellett nemcsak magukról, hanem a lelkészről is, kinek élete minden pillanatban kockára volt téve, ennek kalauzolására és megvédésére a legbátrabbak s a vidéket legjobban ismerők vállalkoztak. Igy a lelkész vezetése a rejtett utakon és ösvényeken, a mennyire ily időben biztosnak mondható, biztos volt. De ennyi óvintézkedés még nem volt elég arra, hogy mindnyájok életét, amennyire lehet, biztossá tegye, arról is kellett gondolkozniok, hogy isteni tisztelet alatt meg ne lepessék — ezért az isteni tisztelet helye elé oly őrszemeket állítottak, kik a katonaság minden mozdulatát cselfogását ismerték, s ezeket a jelenlevőkkel közölték. Ily messzeterjedő óvintézkedések képesekké tesznek bennüket arra, hogy a protestánsok erős hitéről meggyőződést szerezhessünk. Ha a gyülekezet így összegyűlt, kezdődött az isteni tisztelet, melynek kezdetén elénekelték a 100-ik zsoltárt, majd az öregek közül egy felolvasta a tízparancsolatot és a biblia valamely hosszabb fejezetét, ezután a prédikáció következett. Néhány szóval megkísértem ez időbeli prédikátorokat és azok tulajdonságait vázolni. A puszta egyház szónokai, tehát lelkészei, a mai felfogás szerint, képzettek nem voltak, ily körülmények közt ők nem is bocsátkoztak mélyebb s behatóbb tanulmányt igénylő bibliai fejezetek magyarázatába. Megelégedtek csupán az oly részek alapján készült beszéd előadásával, mely a hitet erősítette s kételkedést senkiben nem szított, olyan beszédek voltak azok, melyek a népet vigasztalták s fájdalmukat enyhítették. A prédikátorok lelkületét megismerjük ama néhány prédikációból, mely reánk maradt. E beszédeket a mély hit, a részvét, küzdés és szenvedés jellemzi, melyet ők éreztek nemcsak magukért, hanem az egész gyülekezetért, ily s hasonló érzelmek gyötörték szüntelen a lelkészeket, s ezek gyakran a kétségbeesésig emelkednek. Előadásukat az igaz belső áhítat jellemzi, ez azon tulajdonuk, mely a nép előtt értéköket megbecsülhetlenné tette. Már azon áhítattal előadott beszéd is nagy hatást gyakorolt a hallgatókra, de nem kevesebb hatással voltak azon jelenségek, melyeket maguk közül tapasztalnak. Igy jelen vannak a lamisardok közül sokan, kik most azon vallásfelekezet tagjai, melynek kiirtása reájuk volt bízva. Mindezek bizonyságot tesznek arról hogy az evangélium hatalma oly nagy, mely minden félelmet elvarázsol az emberi szívből. Fontos reánk nézve néhány oly francia törvény, mely azon bűnök büntetését sorolja elő, melylyel a protestánsokat büntették, mint olyanokat, kik ezek alapján bűnösek voltak. »A prédikátorok kiket, elfogtak felakasztották, azon házat, melyben elrejtették földig rombolták, lakóit pedig gályára hurcolták. Az isteni tiszteleten résztvevő férfiakat gályákra hurcolták, a nőket megkorbácsolták, hajukat levágták, s ezután élethossziglan elzártak, mind a férfiak, mind a nők vagyonát elkobozták. A kik halálos ágyuknál a katholikus lelkésztől a szentséget elfogadni vonakodtak, a hóhér által kordén vitették ki, stemetetlen maradtak«. Legrettenesebb volt azok bűnhődése, kik a fenti bűnökbe visszaestek. Borzasztó volt állapotuk, orvoslást nem kereshettek, mert a kormányzók ítélete szent és sérthetetlen, nekik feljebb nincs mit keresni. Igy üldözték vallásukért a protestáns franciákat. Társadalmi állásuk semmivel sem volt kecsegtetőbb, mint a vallási, minden téren nyomva, sőt ki voltak dobva a társadalmi életből, páriák voltak. Nem volt érvényes házasságuk, gyermekeik törvénytelenek, mint ilyenek, minden örökségből kizárattak, szülőiktől elvétették őket s a kath. templomban megkereszteltettek, a hét éves gyermeknek joga volt vallását változtatni, s e jog rá erőszakoltatott, azokra, kik önként nem éltek vele. A protestánsok ez időben még az összes hivatalból is kizárattak, úgy, hogy még írnokok sem lehettek, kevés volt azon foglalkozások száma, melyeket űzhettek, így az alsóbb kereskedelmet, ipart és földművelést. Szolgákat, szolgálókat nem tarthattak. Mind e törvények más hasonlókkal XIV. Lajos 450 lapból és 181 cikkből álló törvénykönyvében találhatók fel, s ezeket XV. Lajos is megerősíti. Az 1724-iki edictum súlyosítja mind e törvényeket, de ezek csak néha hajtattak végre, hanem Damokles kardjaként függöttek egészen 1789-ig, a protestánsok feje felett. Voltak néhányan a lelkészek, kormányzók és katona parancsnokok közt, kik ez üldözést nem helyeselték, s így nem is hajtották végre a rájuk bízott szerepet; míg másrészök versenyzett a pusztításban, a vérpadok és gályák népesítésében, a vagyonkobzás által a kincstár megtöltésében. A lelkészek naponkint változtatták lakhelyeiket, három nevet használtak, átöltözködtek elmés, gyakran kalandos módon játszották ki üldözőik éberségét. A leveleik harmadik névre szóltak és pedig olyanéra, ki egészen