Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1894 (37. évfolyam, 1-52. szám)

1894-09-06 / 36. szám

ember lelki örök érdekeiért jött, Ő reá a íöldi múló viszonyok csak másodsorban tartoznak, hiszen különben is e földi viszonyok egyesekre és népekre nézve is kedvezően fognak átalakulni ott, hol a lelkek 0 általa újjászülettek, megnemesedtek (Máté 6, 31—33,). S ha a zsidóság egykor meg nem értette, mi tartozunk megérteni e névből: »az ember Fia«, hogy a mi Idvezitőnk feladata nem állami, politikai és nem is szűkkörü nemzeti volt, hanem pusztán emberi (a legnemesebb értelmében véve ezt a szót), tehát vallásoserkölcsi és egyetemes, az egész emberiség lelki érdekeit felölelő. 0 volt az embernek ama Fia, ki, mint ember, egyedül mondhatja el az embereknek: »én tisztelem az én Atyámat; szeressétek úgy egymást, a mint én szerettelek titeket és tanuljátok meg tőlem, hogy én milyen vagyok,« (Ján. 8, 49. 13. 34. Mt. 11, 29.). Mert Ő volt az igazi ember, ki valósággal az Isten képét viselte volt magán (I. Móz. 1, 26.) itt e földön is s a Ki, mint ilyen, épen azért jött hozzánk, emberekhez, hogy minket Önmagához hasonló tökéletes emberekké tegyen. Ezért Ő amaz egyetlen, páratlan ember, a többi emberek Megváltója, magasb rendeltetésükhöz elvezetője. Akartok-é tehát igazi emberek lenni, — nem tudósok, nem művészek, nem vitézek stb., — hanem valódi emberek? Ha igen, 0 reá az ember ama Fiára nézzetek. Ne essetek kétségbe aífelett, hogy némely természettudósok (Linné, Huxley, Darvin stb.) az embert kivették a kétkezű lények rendjéből s besorozták a négykezű állatok (— majmok) rendjébe, azt mondván, hogy az ember, testi szervezetét tekintve, jobban hasonlít a magasabbrendü majmokhoz, mint ez előkelő majmok saját alacsonyabb rangú majomtársaikhoz; csak Ót ne feledjétek, ki megmutatta, hogy az ember nem állat, hanem ember, ki mint ilyen fölibe emelkedhetik e világnak. »A jászolbölcsőtől a keresztig, a kereszttől megdicsőüléséig figyeljétek meg Őt s mondjátok róla Pilátussal, de nem Pilátus értelmében: imhol az ember (Ján. 19. 5.)! Az az ember, a ki azzá fejlődik, a mivé Isten akarta; az az ember, ki leroskad hivatásának végzete alatt, de dicsőségesen ismét megépül személyiségének temploma s rendeltetésének egész magaslatára eljut, ez az ember az igazi ember s ez az jgazi ember a tökéletes ember«.* És 0, egyedül csak 0, ez az igazi, tökéletes ember, az ember ama Fia tehát egész földi életével, és nem röpülő szavakkal, hanem egy valódi élet maradandó nyomaiban megtanít reá, hogy miként lehettek ti is valódi emberek! Igen, valódi emberek nem pusztán hús és vér por és hamu, hanem Isten fényes képének viselői, Isten gyermekei! S miért lehetünk egyedül az 0 nyomain valódi emberek, több mint e föld múló tüneményei, tehát az Isten gyermekei ? Mert Ő nemcsak az ember Fia volt, hanem egyszersmind az Isten Fia is. Dicsőfi József\ debreceni lelkipásztor. KÜLFÖLD. A »puszta egyházacc Franciaországban. Vessünk néhány pillantást Court-ra, mint lelkészre, eddig csak mint alkotót és hívőt láttuk. Rendszeres gyülekezetekről ez időben nem szólhatunk, mert ezek létezése ez időben ilyen körülmények közt lehetetlen volt. Isteni * Godet, fent (163-ik lap. id. müve 88-ik lap. tiszteletet sem tarthatott tehát sem rendes helyen, sem rendes időben. E végből hosszú körutazásokat tett és meglátogatta a híveket. így ő tulajdonképen nem lelkész, hanem misszionárius, ki látogatásokkal igyekezett az egyházakat fentartani. Maradt fenn egy naplója, egy-két hónapig tartó körutazásról, melyet 1728. május 4-én kezdett, s július 3-án végzett, mely idő alatt ő egy 100 francia mértföldből álló utat tett meg a katonaságlepte földön, összesen 32 isteni tiszteletet tartott, rendesen négy-ötöt hetenként, többnyire éjjel fáklya fénynél. Gyakran a sötétség oly nagy volt, hogy a hívek fél éjjel bolyongtak, s miért ? Hogy a gyülekezetet feltalálják s ott az Isten igéjét hallgassák; gyakran zuhogó esőben, mennydörgés és villámlás közt bolyongtak. Az esőzések e vidéken nagyon gyakoriak, úgy, hogy egy alkalommal így szólt maga Court, ki e vidék szülötte * Istenem, mily eső, még sem vetted volna észre e gyülekezetben a legkisebb aggodalmat sem«. Néha megesett, hogy a nagy eső a hívőket elszélesztette, de Court mihelyt megérkezett kísérőivel, zsoltárt énekelve, ennek hangjai az elszéledt gyülekezetet újra visszatérítette. Nyári hónapokban a melegtől szenvedtek nagyon sokat, e részében Franciaországnak a rendes nyári hőmérsék 22° R., de ez folyton emelkedik úgy, hogy sokszor a 45°-ot is eléri. Sem az esőzés, sem a nap melege nem tartotta őket vissza, sőt még örvendtek, hogy csak ezekkel kellett küzdeniök, és nem a pusztításukra kirendelt katonákkal. »Ily nagy a szomjúság Isten igéje után e hegyi népnél, ily fáradhatlanok e vágyuk kielégítésében« jegyzi meg Court. Az ily pusztai isteni tiszteletre gyűltek össze az esküvő párok, ide hozták a keresztelendő csecsemőt. Képzelnünk alig lehet azt az örömet, mely őket eltölté, akkor, mikor a nautesi edictum visszavonása után először kereszteltek — a pusztában. Negyvenhárom éve annak, hogy e szertartás a nyilvános isteni tiszteleten, ref. lelkész által nem hajtatott végre. »Versenyt hullottak könnyeik az isteni tiszteleten jelenlévőknek, a kint zuhogó esővel« mondja a puszta egyház alapítója. Hogy isteni tiszteletükön hányan szoktak megjelenni, azt megmondja Court: »ha a gyülekezet kis számú, rendesen 3000 lélekből áll«, és pedig vegyest, parasztokból, mesteremberekből és nemesekből. Mily népes? kérdi maga Court és felel is rá: »A legtöbb helyen nehéz lenne másként intézni. A hivők száma ott nagy, nemkülönben a forró vágya hallgatni Isten igéjét, szomjúhozni az élet italát, a prédikációk ritkák, a prédikátorok még ritkábbak. Vigyáznak az alkalomra, hogy el ne mulaszszák az istenitiszteleten való részvételt. Nagy gyülekezések kikerülése végett a lelkésznek jelenlétét el kell titkolnia; mint a háborúban hadicseleket kell alkalmaznia, mert lesben állnak s keresik a nyáj pásztorát. Az utóbbi isteni tiszteletre nyolc nap óta vártak, vigyáztak, nehogy valami útonmódon elmaradjanak. Szabad-e a nagy család fejének, a család többi tagjaitól az Isten igéjét, az élet kenyerét megtagadni, ha őt oly meghatóan, könyek közt esdve kérték ?« Az isteni tisztelet rendszerint négyóra hosszáig tartott, bár a zsinati törvény egy órát, legfelebb egy óra 72