Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1894 (37. évfolyam, 1-52. szám)

1894-08-30 / 35. szám

a Genesis első szavától az Apokalvpsis utolsó szaváig, mert a mi ezek között van, az mind az Isten közvetlen igéje. így tanítja a mechanikus inspiratio-elmélet. A mult század végén megindult s azóta nagy szorgalommal végzett históriai-kritikai kutatások azonban meglehetősen megingatták a fentebbi tételt s a dynamikus inspiratio elvét juttatták uralomra, A nélkül, hogy az orhodox nézet hosszas cáfolásába s az utóbbinak vehemens védelmezésébe bocsátkoznám, csak a kritikusok legerősebb érvét akarom megemlíteni, mely a mechanikus inspiratio-elmélet betűhöz ragaszkodását meglehetősen alaptalanná teszi s ez az a körülmény, hogy a bibliának hitelesen megállapított szövege soha sem volt s ma sincs kezünkben. A római egyház e nehézségen az által tette magát túl, hogy a vulgata versiot egyszerűen isteni tekintélyivel ruházta fel s minden eredeti textusnak fölébe helyezte. De mi protestánsok ezt képtelenségnek tartottuk, midőn pedig formaié princípiumunk által kényszerítve, igyekeztünk az Isten igéjét a maga legtisztább Ősalakjában megismerni, azon sajnálatos eredményhez kellett jutnunk, hogy ennek hiteles, eredeti alakját egyszerűen nem lehet megismerni. Mert maguknak az eredeti kéziratoknak birtokában nem vagyunk, a legrégibb codexek pedig, melyek itt figyelembejönnek, nagyon eltérőleg közlik helyenként a textust, ki mondja meg most már. melyik ezek közül az eredeti, az alexandriai ? a vatikáni ? vagy az efraimi? vagy melyik hát? Vagy ha a konjektura segélyével a codexből mi próbáljuk megtalálni a legmegfelelőbb szöveget, mint a hogy egy Lachmann vagy Tischendorf tette, akkor is ki biztosít a felől, hogy az igazit találtuk meg. Ez a sajnálatos tény sokakat azon állításra ragadott, hogy ha a dolog így áll, akkor föl kell adnunk a protestánlizmus alaki elvét, az írás legfőbb szabályozó tekintélyét, ha pedig ezt föladjuk, minden támasz és vezér nélkül tévelygünk a sötétségben s ekkor oda kell jutnunk, a hova tényleg jutottunk is mai nap, hogy a protestantizmus elveszti erejét, a hit- és erkölcsi élet meglazul, elcsenevészedik. Nem, ennyire nem kell mennünk, csak az írás »föltétlen « szabályozó tekintélyéről nem kell beszélnünk. Ha az Isten igéjének félnie kellene annak az emberi észnek a kutatásaitól, mely mindeneket vizsgál, még az istenség mélységeit is, akkor már ebben a legerősebb cáfolat rejlenék isteni minősége ellen. Csakhogy a dolog nem így áll, ellenkezőleg a kritika legerősebb tüzéből is épen kerül ki, csupán az időszerű, emberi keretet veszítve el. Ezt kell megjegyeznünk egyfelől, másfelől pedig azt, hogy ha az isteni gondviselés nem engedte, hogy a szent iratoknak eredeti, teljes, hiteles szövege ránk maradjon örökül, akkor annak, a mi tényleg ránk maradt, ha nem teljes és nem eredeti is, elégnek kell lenni a mi vallás-erkölcsi életünk szabályozására. Nemcsak Pálnak szól, felénk is hangzik az Ür bíztatása gyengeségünkben: elég nektek az én kegyelmem! És elég is, csak fogadjuk el! Emelkedjünk csak fel a betűk nyűgéből a szellem magaslatára s akkor meg fogjuk látni, hogy a bibliában mégis csak az Isten szól hozzánk az emberek által és az ő igéje mégis csak ebben foglaltatik legteljesebben. Ragadjuk meg azt, a mit. e könyvben isteninek érzünk s akkor többé már nem vagyunk szegények, nem vagyunk sötétségben. De viszont, mivel az isteni szónak emberi organuma és természetes történelmi fejlődés-menete volt, ne habozzunk belátni, hogy e réven időszerű, mulandó értékű dolgok is jutottak be az isteniek mellé. Ismerjük el főként, hogy a biblia, a fejlődés törvényeinek megfelelőleg, nem lehet mindenütt egészen homogén. Az új testamentum sokkal közvetlenebb szabályozója a hit- és erkölcsi életnek, összehasonlíthatatlanul közvetlenebb forrása a Krisztust hirdető prédikációnak, mint az ó. Miként a Héber levél (I, 1.) is mondja: ... De még magában az új-testamentomban is nagy különbség van közvetlenség tekintetében az evangéliumok és levelek között. A mi pedig az ó-testamentumot illeti, ha ezt ügy fogjuk fel, a mint kell, t. i. mint előkészítőt, vezetőt a Krisztusra, ügy könnyű belátni, hogy a próféták sokkal közelebb állanak az evangéliumhoz, mint a törvények és történetek írói, de azért ezek is előkészítők a Krisztusra, mert az a theokrácia, melynek törvényeit és történeteit adják, előképe, typusa a Krisztus által létrejött magasabb tbeokráciának. És így tovább. A fődolog az ó-testamentum azon textusainál, melyek előkészítők az újra nézve, hogy azok valóban át is vitessenek az evangéliumra, összekapcsoltassanak a Krisztussal. E nélkül az ó-testamentum mindig csak zsidó marad és mint ilyennek római ker. emberre nézve semmi építő ereje nincsen. Ez az átvitel az új-testamentomi textusoknál is szükséges mindannyiszor, valahányszor nem Krisztus a közvetlen tárgy, hanem pl. az apostolok, tanítványok vagy más mellékszemélyek, melyek mind csak staffage-ul szolgálhatnak, hogy Krisztus annál jobb és többoldalú megvilágításban jelenjék meg a hallgatók előtt. De vannak a biblia mindkét részében, főként az ó-testamentumban nagy számmal, olyan elemek, melyek az evangé-, liumra nem vonatkoztathatók, melyek egyszerűen időszerű, emberi vonások. Ilyenek általában a tudományos kérdések, melyek a bibliában az illető kor felfogása szerint fejlvék meg, melyek mint ilyenek a prédikációba nem jöhetnek bele, jóllehet a bennök esetleg rejlő vallásos elem gyakran igen jól értékesíthető. Ilyenek a keresztyénséggel sokszor homlok-egyenest ellenkező vallási és erkölcsi nézetek. (L. Ex XXI, 20. 21. Deut XV, 2. 3., XXIII, 19. 20. h. ö. Máté V.-el. Préd. 111, 10. Zsolt. 89, 48. 49, 115, 17., 143,7., 69,28., 109, 7., stb.) Ezekről Önmagukért egyszerűen nem prédikálunk, legfeljebb némelyiket a zsidóság és keresztyénség mély ellentétének s ez utóbbiban nyert tökély nagyságának feltüntetésére használhatjuk. Vannak továbbá a rituális, polgári sociális törvények, nemkülönben a történetek és nemzetiségi lajstromok között nagy számmal olyanok, melyek szintén alig használhatók valamire. Az olyan részeknek kathedrába vitele ellen pedig, minők 2. Sám. 13, 1—14., Gen. 38, 6—30., 19, 31—36., Biz. 19, 22—25., Máté 19, 12. stb. a kor ízlése tiltakozik.