Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1894 (37. évfolyam, 1-52. szám)

1894-08-23 / 34. szám

bizonyos divatos módon kizárólag csak az evangéliumi tudományról, krisztusi tanokról szeretnek beszélni, mint világmegváltó elvekről. Ezek összehasonlítgatják Krisztust — hallani ilyen prédikációkat — a régi világ nagy bölcseivel, egy Socratessel, Platóval (nagy ámulatára az egyszerű népnek) s bár az összehasonlítás rendszerint a Krisztus utolérhetetlen nagyságát igazolja, mégis beszédjükből az látszik ki, mintha ők Krisztusnak csak oly értelemben volnának tanítványai és követői, mint a socraticusok és platonikusok Socratesnek és Platónak. S mert a tudománynál rendesen nem az a fő, hogy ki adja, hanem hogy mit ad, könnyen érhető, hogy ők Krisztus személyét következetesen eléggé háttérbe helyezik. A Krisztus hirdetése a prédikátorra és a hívekre nézve nem foglal magában semminemű kolátozást, sőt ellenkezőleg, benne van — mint ép az imént láttuk — minden, a mire a keresztyén embernek, mint Isten országa reménybeli tagjának szüksége van. Benne van az Istennek legtiszább alakban való ismerete és imádása, a legmasztosabb világnézlet és erkölcsi törvény, a váltság és örök élet legbiztosabb záloga, reménye s a legteljesebb lelki béke. Az ő hirdetése nem zárja ki, sőt feltételezi az ó testamentomban, az egyház és az emberiség életében végbemenő örök kijelentést. Röviden : a Krisztusban valóban az Isten kegyelmét prédikáljuk. Mások az orthodoxia ellenkező túlzásával minden súlyt a Krisztus vére hullására, tehát áldozatára, helyeznek s a váltság munkáját ebben látják végrehajtva. Nagy hibának tartom e két szélsőséget és azt kérdezem Pál apostollal: Vájjon részekre osztatott-e a Krisztus. (I. Kor. I, 13.) Azok, kiknek Krisztus tudománya kell, elfeledik, hogy ha leszakítják gyökeréről a virágot, egykét napig talán él s megtartja színét és illatát, de aztán elszárad. Azok pedig, kik Krisztus halálában találják csak a váltságot, még mindig csak a zsidó áldozat fogalmánál vannak, melyet ha végig kifejtünk, egyszerűen képtelenségre jutunk. Ha ez irányok hívei a bibliában keresnek támogató helyeket nézeteik erősítésére, kétségtelenül fognak találni egyes alkalmas lokusokat, mert a biblia épen nincs egy egységes rendszer szerint feldolgozva, hanem az eszmék és gondolatok az élet tarka viszonyai és változatai szerint következnek, miként egy hímes mező virágai. Ámde vessük össze ezeket a verseket az egésznek szellemével, akkor az előbbi túl-modern irány azonnal elveszti alapját s a levegőben lóg, az utóbbi tán valamivel erősebben áll, de végre ez is megdől. Erőssége ennek, hogy Pál apostol és a Héber levél írója rendszerök középpontjává tették a Krisztus halálát. Ámde ne feledjük egyfelől, hogy Pálnak s minden zsidóból lett keresztyénnek az útja a zsidó áldozati oltártól vezetett a Krisztus keresztjéhez. A ki ezt az útat közülök nem tudta megtenni, arra nézve Krisztus nem is lőn Messiássá, az nem is lett a Krisztus követője, hanem megmaradt a zsidóságban. De mikor egy Pál elhitte azt, hogy Krisztus a Messiás, akkor halála előtte nem is volt többé botrány, mint a zsidók-, vagy bolondság, mint a pogányok előtt, hanem egy szükséges üdvtény. A halál a bűnnek zsoldja, de a Messiásnál ez nem lehetséges, mert ártatlan, s ha mégis meghalt, úgy ez a halál csakis áldozat lehet a mások bűneiért s így jut el az apostol az oltártól a Krisztus keresztjéhez. Úgyde ezt az utat nekünk megtenni többé nem kell s nem lehet, s így a Krisztus halálának kiélesített áldozati fogalmán lágyíthatunk, sőt az újszövetség más helyeivel való egybehasonlításunk és történeti kutatásaink eredményeként lágyítanunk is kell. Mi meg tudjuk Krisztus halálát érteni abból az elvi ellentétből, mely az ő világa és a való világ között fennállott, melyeknek összeütközésénél az ő személyének áldozatul kellett esnie, hogy az ekként vérkeresztséget is nyert isteni szellem meggyőzze a bűnös világot. Másfelől ne feledjük, hogy Pálnál, a Héber levélben és sehol a bibliában oly túlságig nincs hajtva a kérdés, hogy minden súly csak a Krisztus halál-áldozatára volna fektetve, tanításai, élete, tettei pedig egészen figyelmen kívül hagyatnának. Sőt inkább nagyon is kínálkoznak az összekötő kapcsok ezek között. Csak röviden utalok néhányra. A zsidó főpapi áldozat fogalmához legközelebb jár a Héber levél, határozottan párhuzamba állítván vele Krisztus halálát. Az előbbire nézve azonban azt mondja: lehetetlen dolog, hogy a kosoknak és bikáknak vére elvegye a bűnöket (X, 4.\ míg az utóbbira nézve kiemeli, hogy a Krisztus vére, ki az örökkévaló Lélek által önmagát, ártatlan lévén, megáldozta az Istennek, megtisztítja a ti lelketek esméretit a megholt cselekedetektől (9, 14.). Tehát az örökkévaló Lélek által. Úgyde ez a lélek nemcsak halálában vezérelte őt, hanem tanításaiban, tetteiben, melyekre a Héber levél hivatkozik is (II, 17—18; IV, 15; V, 8—9 stb.), s életének minden mozzanatában. Következőleg ezek is épen úgy a váltság művéhez tartoznak, a melynek azonban ránk csak akkor lesz hatása, ha igaz szívvel és a hitnek bizonyos bizodalmával járulunk Krisztushoz (X, 22.). Ez utóbbi gondolat még élesebben van kifejezve Pálnál. Ő minduntalan hivatkozik a Krisztus halálára, de ezzel kapcsolatban feltámadására is, ezekben váltságunk és idvességünk vagyon, de csak az által az erős hit által, mely képes meghalni és újjászületni a Krisztusban. Úgyde a hit meg hallásból vagyon, a hallás pedig az Istennek igéje által (Róm. X, 17.). Ekként kapcsolódik össze Krisztus áldozata igéjével. A korinthusi első levélben pedig a krisztusi szeretet nyer kellő méltatást. L. I. Kor. 13, 2. Péter is, míg egyfelől arra int, hogy drágalátos véren, a Krisztusnak vérén váltattunk meg (I. Péter I, 19.), addig másfelelől azt mondja: az élő Istennek beszéde által születtünk újjá, mely megmarad mindörökké (I. Péter I, 23. 25. v. ö. Ján. 14, 68-at). Még inkább idevezet a János szeretet-theologiája, mert a mikor az isteni szeretet jelent meg a Krisztusban, lehetetlen azt csupán halálában látni, beszédében s cselekedeteiben pedig nem. Az evangéliumokban, melyek pedig a legközvetlenebb forrást képezik, mindenütt ezt a kellemes harmóniát találjuk