Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1894 (37. évfolyam, 1-52. szám)
1894-08-09 / 32. szám
ságnak. A míg a sansculotte elme abban tetszelgett. magának, hogy az Istent dethronisálta, addig a puritán, a ki »bölcs volt a t<inácsban és legyozhetlen a csatatéren sírt, mint a gyermek, ha az Ő haragos Istene elrejtette előle arczáját. Danton e szavakkal halt meg: *A semmiségbe megyek*. Hampden János, az angol nagy forradalom kezdője, István vértanú e szavaival lehelte ki lelkét: Uram Jézus, vedd magadhoz telkemet! Természetesen a sansculotte forradalom császársággal végződött, a mikor kidühöngte magát, az angol forrongások pedig a szó szoros értelmében vett constitutionalis királysággal, a melyben az uralkodónak a jelenlegi angol liberális miniszterelnök. Lord Roseberry szerint inkább socialis, mint politikai feladatai vannak s a melyben a konzervatív ellenzék képviselőházi vezére Balfour nemrég azt mondhatta, hogy az angol nép self-governing people, önkormányzattal biró nép. Míg így máshol a forradalmárok inkább lázas nyughatatlanságot hagytak hátra, addig az angol puritán beoltotta népébe a bibliához való ragaszkodást, az erkölcsi nagy, népeket fenntartó törvények tiszteletét, a vállalkozási képességet, melylyel a kolonizációt megkezdette, mert szabad hazában akart élni, s azt az igazi szabadságszeretetet, mely azt mondatja a keresztyénnel: Nem csúszhatok-mászhatok emberek előtt, nem bálványozhatok embereket, mert én az Isten gyermeke vagyok. Míg így a tulajdonképeni protestáns, az emberi tekintély ellen feltámadó, emberi tekintet által meg nem zabolázható lelkek az erkölcsi erők egész teljességét vitték az angol népbe, addig e sajátságos keverék nemzet kebelében egy nagyszerű intézmény állott elő, a mely a római egyház minden előnyét birja a pápistaság súlyos bűnei nélkül. Ez az angol episcopalis egyház, melynek s általában Angliának primása a canterbury-i érsek. Mikor hírneves hazánkfia, dr. Duka Tivadar, a jelenlegi canterbury-i érseknek bemutatott, egyebek közt azt a kérdést is intézé hozzá: Hát Mrs. Bensőn hogy van ? A mire a canterbury-i érsek azután derült, szinte ragyogó arccal azt felelte, hogy Mrs. Bensőn bizony nagyon jól van. Ha e szóváltást jól megértjük, megtaláljuk az utat, a melyen haladva az episcopalis egyház mivoltát is megérthetjük és sajátságait megmagyarázhatjuk. — Bensőn ugyanis a jelenlegi canterbury-i érsek családi neve. Az érseket valamikor egyszerű lelkész korában Mr. (Miszter) Bensonnek hívták. Az a Mr., a mi tulajdonképen mestert jelentene, voltakép annyi, mintha mi a férfiak neve után azt tennők : Úr. Az egyszerű, nem főrangú hölgyek címe azután Mrs. (Mistress szónak a rövidítése). De hát hogy van az, hogy a canterbury-i érsek nejét egyszerűen Mrs. Bensőn-nek hívják, mikor az érsek címe His Grace, tehát ugyanaz, a mi a hercegeké, a kik közt különben a canterbury-i érsek az első helyet foglalja el s rangban mindjárt a királyi család után következik ? Hogy a canterbury-i érsek mindenféle Lord-ok és Duke-ok fölött áll, az sokszor még a legegyszerűbb hírlapi tudósításban is kifejezésre jut. A canterbury-i érsek, hogy egy példát hozzak fel, természetesen a titkos tanács tagja. Ha most már a titkos tanács ülést tart, akkor a hírlapok, a mikor felsorolják, hogy ki volt jelen a titkos tanács ülésén, azzal kezdik: The Archbisbop of Canterbury, csak azután jő minden más téren divó szokás ellenére : The Lord-President, vagyis a titkos tanács elnöke, a ki pedig szintén nagy úr és csak azután a többi tagok. És mégis His Grace, Ő kegyelmességének felesége Mrs. Bensőn. Mit jelent tehát ez a Mrs. Bensőn? Nagy szó ez! Azt jelenti, hogy annak az egyháznak a lelkészei, a mely Angliában organizációjának nagyszerűségével, isteni tiszteletének látványosságával az államra való befolyásával versenyez a mi római egyházunkkal, tisztességes családi életet élnek-Tehát abban az egyházban eltöröltek egy régi botrányt, az unokahugokról ott nem beszélnek, a papnőtlenség a házas életről szóló fogalmakat össze nem zavarja. A lényeget illetőleg tehát javított Cranmer is, de a feleségének, meg a többi püspökök feleségeinek semmiféle nagy címeket nem hozott javaslatba. Meghagyta a püspökök nagy befolyását, rangját, de megházasítotla őket. Szép csendesen feleséget szerzett nekik, de arra nem törekedett, hogy a Tisztelendő Asszonyokat a büszke Lordok és Hercegek feleségei fölé emelje. A canterbury-i érsek maradt nagy úr, az angol episcopalis egyház szellemi vezére, a Lord-ok házának tagja, a felesége pedig lett Mrs. Bensőn. A ki pedig ezt kicsinyli, gondolja el, hogy mily óriási nagy kultúrtörténeti tény lenne az, ha a mi püspökeink s érsekeinktől is meg lehetne kérdezni: Hát Mrs. Bensőn hogy van? Egyébiránt az az okos, inkább a lényegtelenre szorítkozó konzervativismus, a melyet az angol egyház a papnőtlenség eltörlésében tanúsított, meglátszik az episcopalis egyházban mindenütt. Meghagyták a püspöki szervezetet, hierarchiai fokozataival, de kiszabadították az egyházat ama rettenetes s a Krisztus főpapságával össze nem egyeztető fictió alól, a mit a Krisztus helytartójának, római pápának neveznek. Valóban a híres XXXIX. tétel eme része: The Bishop of Romé hath no jurisdiction in this Realm of Englancl (A római püspöknek, tehát nem is pápának, nincs jurisdictiója ez angol királyságban) az angol nép nagyszerű előre lépését mutatja, dacára annak, hogy a régi szervezetet a canterbury-i érsektől lefelé érintetlenül hagyták. Angliában, a mikor az alkotmányos miniszter ki akar valakit londoni vagy akárhova való püspökké neveztetni, nem kell előbb kéz alatt Rómában tudakozódni, hogy tetszik e az illető? Angliában egyszer s mindenkorra tisztában jöttek azzal, hogy ha a római pápának befolyást engednek a nép nagy részének hit- és erkölcsi életére, hát akkor a legtökéletesebb s legerősebb befolyást engedték neki általában a nép életére. Azért meghagyták a dékánokat, fődékánokat, kanonokokat, püspököket és érsekeket, de aztán azt kiáltották : No popery. (Nem kell a pápaság.) És ezen a nyomon mentek tovább. Megtartották a szép, tényes templomokat, ékes és változatos istentiszteleteket, papiruhákat, de eltörölték a mise áldozatot. Megérezték a'Krisztussal való lelki közösség édességét, azért nincs szükségük oly képtelenségekre, pogányságokra: Imádunk, szent ostya. A jegyeket térdelve veszik ma is, mint Anselm korában, de ép azt a jelentőséget tulajdonítják a kenyérnek és bornak, a mit Kálvin vagy Knox tulajdonított. A papjaik jönnek-mennek, más helyen olvassák az imát, más helyen a bibliát, de a végin mégis csak az evangéliumot prédikálják, és az egész istentiszteletet a nép nyelvén végzik. A sok kis és nagy emberből álló fényes segédlet körülrajozza a püspököt, de nem latin nyelven végez vele párbeszédet, hanem angolul énekli a zsoltárokat, meg az evangéliumi szellemtől duzzadó, remekebbnél remekebb hymnusokat. Mindezeket pedig nem azért mondtam el, hogy azután lelkesülten felkiálthassak : íme, magyar protestáns egyház, alakulj át te is olyan szép, erős és szervezett angol egyházzá. Az én ideálom nem az episcopalis egyház. Az én földi ideáljaim azok a hatalmas szellemek, a kik az Isten kegyelméből táplálkoztak s arra támaszkodtak, nem pedig a szervezetre, fényes szertartásokra. Én előttem a szertartás magában véve semmit nem ér, hanem csak annyiban bír jelentőséggel, a mennyiben a Krisztussal való szellemi közösségre vezet. Én a hierarchikus szervezetet római forrná-