Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1894 (37. évfolyam, 1-52. szám)

1894-08-09 / 32. szám

jóleső emelkedettséget nyer. Az isteni Ige felolvasása és szívből jövő magyarázata továbbá azért különös becsű, mivel a beszélő kifejezésre juttatja az íráshoz való viszonyát. mert magyarázata egyúttal hitvallása is. Ez a hitvallás, mely különös reámutatás nélkül jut kifejezésre, átmegy a hallgatókra; ezenkívül a tanító, kinek a tanítványok Istenhez való szívviszonyát felismerték, csak annál hatásosabban működhetik s annál biztosabban megszerezheti tanítványai bizalmát. Ezeknek hitbeli öröme megerősül az övénél. Mindezek összekötik az iskolát az egyházzal. E célnak szolgál az áhítatosság, mivel egyengeti az istentisztelet megértésének útját, növeli az abban s az Úr napja felett való örömöt s felébreszti vagy élénkíti az igazi ünneplés utáni vágyat. Az ezzel járó áldás tartósabb és nagyobb, mint közönségesen hiszik. Minden egyes ünneplés, minden egyes ünnepi örömértékkel bír. Az ünneplés és az öröm lassanként egy egész szakadatlan láncolattá lesz az egyházi évben, úgy hogy annak áldásai tapasztalhatók. Ez a céloknak egyik oldala. A másik oldalt, mely az ünnepély közösségéből folyik, a következő alkotja: az egy iskola lehetőleg valamennyi tanulójának összejövetele az áhítatosságban; az ének, imádság, az isteni Ige felfogásának közössége; az ebből eredő egyenlő törekvési óhajtás és akarás közelebb hozza a tanulókat egymáshoz, úgy hogy azok együtt érezve, a közös célt örömest és készségesen igyekeznek elérni s így azt könynyebben is érik el. A közösség fokozza az erőérzést. Ezenkívül az egymással való egyesülésnek a későbbi nyilvános életben az egyházi, gyülekezeti és polgári téren jótékony hatása van. A Szentírás igéjéből eredt közös szellemnek ápolása legbiztosabban nevel az egyetemes papságra. Ezért ápolni kell az áhitatosságot s meg kell tenni mind azt, a mi ennek közös gyakorlását a főbbosztályu iskolákban is lehetővé teszi. A közös iskolák, melyekben az áhítatosság nincs meg, vagy a melyekben az a hiányos berendezés miatt meg nem tartható, okvetetlenül hiányában kell hogy legyenek közvetlen jellemképzésük egy jelentékeny, közvetlenül ható eszközének s ezért sajnálatra méltók. Adorján Ferencz. TÁRCZ A. Budapesttől Londonig. Emlékezés a keresztyén ifjúsági egyesületek XIII. világkongresszusára. VI. Fontos tanúság. Az angol puritán. Az episcopalis egyház. Hogy van Mrs. Bensőn ? No popery. Változatos isteni tisztelet, de nem mise. Az én ideáljaim. Az angol egyházak hatása a közéletre. Angol erkölcsiség, politika és tudomány. Mindezeknek pedig mi hasznát vészed ? Előre is gondolhatja mindenki, hogy mikor Anglia képét akarom megrajzolni, akkor is Magyarországra vagyok tekintettel. Nem arról akarok szólni, hogy miben különbözik Anglia Chinától vagy Spanyolországtól, hanem arról, hogy miután majd megvizsgáljuk az angol nép életét, mit tanulhatunk, micsoda tanúságot vonhatunk mi magyarok ? Az első és legfőbb tanúság, a mire az angol nép élete megtanít, az, hogy az Úr Jézus Krisztus előtt oly komolyan s oly bölcsen kell meg hajolnunk, mint a hogy az angol nép meghajolt. Természetesen ezzel nem azt állítjuk, hogy minden angol egyén színarany keresztyén. A rossz keresztyének, a hitetlenek, a képmutatók, a saját különleges keresztyénségükben büszkélkedők nem kicsiny számmal vannak Angliában, Vannak elegen, a kik, mint Lord Denbighképesek a Latimer-ek, Cranmer-ék,Baxter-ek és Bunyan-ek hazájában ily rettenetes és képtelen nyilatkozatok tételére: Előbb pápista vagyok s csak azután angol. Vannak azután, a kik protestánsoknak vallják ugyan magukat, de protestánsságuk abban áll, hogy egy csomó hitcikk mellett kardoskodnak s minden külső kegyességük mellett is önzők, szívtelenek, keményszívüek. Vannak végül elegen, a kik az örök Isten igéjét lábbal tapodják, a kik felvilágosodásnak csúfolják azt, a mi voltakép elsötétülés s a kik sok ékes nézetnek, még theologiai nézetnek is, adnak kifejezést és sok hangzatos frázis előtt hajlonganak, de az emberiség testi és lelki nyomorának enyhítése elől szépen szobáikba zárkóznak. Mindennek daczára azt mondhatjuk, hogy a mikor a népek a XVI. században döntöttek sorsuk felelt, akkor az angol nép okos és becsületes, határozott és jól mérlegelő volt egyszerre. Nem hogy minden egyén megértette volna az idők jeleit, hanem a közszellemet oly férfiak vezették, a kik az evangéliumot oly szerencsés módon oltották be a népéletbe, a mint azt sehol máshol nem találjuk. Némelyik ország kiölte magából az evangéliumi protestántizmust, a minek eredménye aztán pl. Franciaországban az lett, hogy a pápista konzervativizmus elszárította a népéletet, kiölte a magasra törekvő erkölcsiség gyökérszálait s oly légkört teremtett meg, a melynek tikkasztó melege ellen a mindent felforgató s az evangéliumtól teljesen idegen radicalismus viharától várnak sokan szabadulást. Máshol, mint pl. Németországban és Magyarországban a tekintélyes protestantizmus hatalmas ellenzékévé vált a szintén tekintélyes vagy épen túlnyomó pápistaságnak. A pápistasággal vitt folytonos és nehéz küzdelemben a protestantizmus, vagy holt orthodoxiává vált aztán, tehát szintén pápistás irányzattá, mely a pápista dogmák ellen emelt protestáns tanok, mintegy bástyák mögé rejtőzött s lassanként ható erejét elvesztette vagy pedig addig s oly hevesen ostromolta a római maradiságot, a pápista megkötöttséget, hogy saját evangéliumi sziklaalapját is széttördelte és annyira az ellenzékieskedésben kereste hivatását, hogy bűnös, vakmerő és botor módon, a Jézus Krisztus nagyságos dolgaival s a Szent Lélek bizonyságtételével szemben is ellenzéket képezett. Ismét máshol, mint pl. Svédországban az egész nép protestánssá lett ugyan, de annyira konzervatív ruhákat öltött magára, annyira meghódolt az uniformitásnak. az államegyház annyira egyeduralkodó lett, hogy a kölcsönhatás és a változatosság hiányában a népélet az evangéliumtól nyert minden tisztességes volta mellett is, hatalmasabb lendületet nem nyerhetett. Anglia fejlődése egészen sajátságos irányt vett. A pápistaságot szektává szorította le és még sem forgatott fel mindent. A konzervatív lelkeket is, a radikális természeteket is az evangélium fenhatósága alá hozta. A nyugodt, békés, minden felforgatástól iszonyodó lelkeket is meg tudta menteni Róma hatalmától; a zabolátlan, a forrongó, a lázas lelkeket meg presbyteriánussá és puritánná változtatta. A míg máshol a forradalmárok jóformán szakítottak a vallással is, de különösen a keresztyénséggel, sőt sok tekintetben az erkölcsi szigorúsággal is, a míg nemcsak a Marat-k, Barére-ek úsztak a Iedérség és léhaság árnyában, de a legjelesebb Girondisták is inkább szellemes, mint kiválóan jellemes emberek voltak, addig az angol puritán a maga izzó, forró szenvedélyével valóságos őrállója volt a keresztyén világrendnek, a családi élet tisztaságának, a józanságnak s az erkölcsi szigorú-