Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1894 (37. évfolyam, 1-52. szám)

1894-08-02 / 31. szám

testileg és lelkileg álmos állapotot, a mely a duzzasztó erőnek hiányában van. 2. Nevelői kezelés. A mi a munkakerülést illeti, különbséget tesz, hogy az a testi munkára, különösen pedig bizonyos ügyességek elsajátítására, vagy pedig a szellemi munkára vonatkozik-e, mely utóbbinál különösen sok függ az önálló gondolkodástól. Az utóbbit a gondolkodásra való lustaságnak is nevezzük, a mely hiba különösen a mathematikai tanórákban s azokban, a hol önálló munkák készítendők, sok tanulónál tapasztalható. Ezen hibának jelenléte sok esetben egészen helytelenül annak a körülménynek tulajdoníttatik, hogy a tanulónak ahhoz a bizonyos tantárgyhoz nincsen tehetsége, vagy pedig a hiba a tanítóban keresendő. Strümpel azt mondja : »A gondolkodásra való lustaság egyike a szorgalmatlanság főforrásainak; de vájjon honnét származik ?« Beneke Neveléstanának 18. §-ában így felel e kérdésre: »A tunyaság az állati tenyészélet erőinek túlságos összegyülekezésén alapul, a melynek természetszerűen elő kell állania, ha az ember a gyermeket kezdettől fogva az evéssel és emésztéssel folytonosan, szellemileg azonban nagyon kevéssé foglalkoztatja.* S az 56. §-ban ezt mondja: >A lustaság a lassú munkálkodásra való hajlam. Általában kettős oka lehet: A természeti tehetség élénkségének hiánya és a vegetációi erők azon előnyomulása, a mely a többi erőknek különben gyorsabb lefolyásán alapuló munkásságát meglassítja. Az első esetben (a mennyiben itt általában orvoslásról lehet szó) igen jó az élénk gyermekek példája vagy a gyorsabb munkálkodást megjutalmazó dicséret avagy a gyorsabb fejlődést elősegítő kombinációk, pl. az elmésség által való felvidítás. A második esetben a hiba alap-okának megjelelt módja szerint kell az ellen dolgozni«. Dittes a következő tanácsokat adja a tunyaság gyógyítására »A neveléstan iskolája« c. munkájában: »A lustaság elhárítására és gyógyítására nincs más szer, mint megszorítás, illetve az eledel megvonása s az emberi organizmus magasabb rendszerének : az izmoknak, érzékeknek, a léleknek célszerű foglalkoztatása. Az első rendszabály által közvetlenül gyengítjük a bajt, a második által pedig ellensúlyozzuk. Ki van ezzel zárva az alvás szerfelettisége, valamint a gondolat nélküli csendes ülés, a mire a gyermek kényszerítve van, ha azt bezárjuk és elhanyagoljuk, vagy ha felnőttek társaságába, a színházba, a templomba stb. magunkkal visszük, a hol az unatkozik s nem kevésbbé, ha azt tömött osztályokban ülésre kényszerítjük, a nélkül hogy kellőképen tanítanánk és foglalkoztatnánk*. Ha a gyermekek, különösen a fiuk egy bizonyos kort, az úgynevezett kamaszéveket elérik, ezen időnek egyéb hibáival nem ritkán egyesül a csavargás hibája. Ez Strümpel szerint a jogosan elvárható cselekvéseknél vagy általában a magaviseletben tartós hanyagságnak magas fokát jeleli meg: az időt semmittevéssel eltölteni. A csavargás hibája nincs szügségképen szellemi gyengeséggel összekötve, sőt ellenkezőleg, az egyoldalú ugyan, de erősen kifejlődött szellemi tehetségeknél szokott mutatkozni. Waitz kevés reményt nyújt a nevelésnek a lustaság gyógyítására, mely szerinte »szervezeti alapon« nyugszik. »Általános neveléstanának* 168. oldalán azt mondja: »Ha a temperamentum (véralkat) az ingerlékenységnek csak csekély fokát mutatja, akkor a nevelés általában véve egyenletes, határozott uton haladhat ugyan, de az erkölcsösségre való nevelésnek azért nem csekély akadályok állanak útjában; mert a lustaság minden többi előtt azon hibákhoz tartozik, a melyek legnehezebben győzhetők le különösen azért, mert ezek a nevelöt igen könnyen elfárasztják és elkedvetlenítik. A szellemi tompasággal szemben nincs más eszköz, mint a kívánalmakban a megelégedés és következetesség. A szigorúság és türelmesség természetesen a lassút is elvezetik végre odáig, a meddig az általában elvezethető azon -ban a szellemi munkásságnak jóval magasabb fokát, a mely nélkül az alaposabbak és finomabban képzett értelem nem képzelhető semmi esetre sem képesek vele közölni*. Sajnos, hogy a lustaság oka nem mindenkor a növendék »szervezeti alapján« nyugszik, hanem az igen gyakran a nevelésben és különösen a nevelő rossz példájában keresendő. Ezen esetben inkább henyélés az, mint lustaság és tunyaság. Rosenkranz úgy magyarázza az igazi szorgalmat, melyet a tanulóknak kívánnunk kell, hogy az a tanulónak a tanulásban való eleven, körültekintő és kitartó munkássága. Ennélfogva a henyélés nem más, mint lanyha, korlátolt és ingatag állapot, a melynek jellemvonása a semmittevés, s a melynek rosz cselekvő oldalát találóan jelölhetjük meg e szóval: »A henyélés minden bűnnek kezdete«. Erre vonatkozólag azt mondja Deinhardt: »Az a tanító, a kinek tanításmódja oly hiányos, hogy nem képes a tanítványok érdeklődését tantárgya iránt felébreszteni, kettős hibát követ el: értelmit és erkölcsit. Az értelmi hiba abban áll, hogy a tanítványok semmit sem tanulnak, az erkölcsi pedig abban, hogy a tanítványok szórakozottakká válnak az órában és természetükhöz képest vagy az álmodozásra szoknak, vagy pedig hiábavalóságokra és rosszaságokra gondolnak, egy szóval henyékké lesznek, s otthon, hol a tanító felügyeletét nélkülözik, teljesen oda vetik egyéniségöknek a gyeplőt. Hogy a tanítók csakugyan sokszor okai e szomorú jelenségeknek, melyeket az iskolai élet gyakran felmutat, ez különösen abból tűnik ki, hogy gyakran ugyanazok a tanítványok az egyik tanítónál élénk figyelmet tanúsítanak s figyelmesek és szorgalmasak, míg a másiknál szórakozottak s házi feladataikat vagy épen nem, vagy pedig csak a látszat kedveért készítik meg s ekként azt tanúsítják, hogy a tantárgy iránt nem érdeklődnek. Mily végtelen nagy ennélfogva a tanító felelőssége! Mily szent kötelessége neki tantárgyát teljesen elsajátítani s egyúttal azt a képességet megszerezni mely lehetővé teszi neki azt, hogy tantárgyát alkalmas módon tanítványai tulajdonává tegye! Mert ha a helyeset a helyes alakban nyújtják a tanítványnak, ügy az rendesen vagy korábban, vagy későbben érdeklődést nyer a dolog iránt*. Herbart több ízben érinti a lustaságot »Neveléstani felolvasásainak körvonalaiban*, azonban vele is csak aphorismaszerűleg foglalkozik, mint a többi hibákkal. A 295. §-ban azt mondja: »A játékhoz való kedvet sokkal örömestebb látja a nevelő, mint a lustaságot, vagy a lanyha kíváncsiságot, ha a tanuló játékközben szépen megfelejtkezik a munkáról s az időt elszalasztja, ez a kisebb hibákhoz tartozik«. S a 306. §-ban így szól: »A lustaság és vadság ellen a nevelés rendesen nemcsak ösztönzés és korlátozás által, hanem különféle ügyességre való utalás által is működik, s a midőn arra a gondolatra vezet, hogy vájjon mit szólnak mások, mintegy idegen tükörben mutatja a viszonyokat«. A Hartenstein által nyilvánosságra hozott »Aphorismák a neveléstanhoz * -ban a lustaság néhány esetét hozza fel Herbart a saját tapasztalatából, a melyek különösségöknél fogva érdekesek: >0. P. lustasága, különös ellentétben előbbi higanyszerűségével és később érvényre jutni akaró bőbeszédűségével, oly lustaság, a mely hosszabb szellemi munkásság után épen akkor állt be, midőn egészen ki kellett volna fejlődnie, kétségkívül annak volt következménye, hogy a tanítás korábbi ingerei most jutottak, a mennyire lehetséges volt, érvényre s hogy megnyílt a jövő jólétre való kilátás. B. H, egészen másforma lusta volt. A gondolatoknak azon körére nézve, melyek az egyensúly álla-