Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1894 (37. évfolyam, 1-52. szám)

1894-08-02 / 31. szám

A theologia egyházi és tudományos jelentősége. (Folytatás.) A theologiának éppen olyan szüksége van a re formálásra, mint az egyháznak. S a mily igaz. hogy az egyház megujulása, javítása a theologia megifjodására is vezetett, épen úgy áll ez megfordítva is. Csak Sehleiermacherre kell rámutatnunk. A theologiai tudománynak az a mélyreható reformálása, melyet neki köszönhetünk, az Űr kezében hatalmas eszköznek bizonyult az egyház újjáalakulására nézve is. Az egyházi élet ép úgy nyer a theologia helyesebb ismeretével, mint a tudományos vizsgálódás a keresztyén hitéletbe való személyes elmélyedéssel. Ebből azonban egy fontos következtetést vonhatunk le. Ha a theologiai tudomány az egyház benső életösztönének productuma — a mi az eddig elmondottakból önként következik — úgy minden esetre egyházi jellegűnek kell lennie. Egyetlen egy theologiai munka sem tagadhatja meg annak az egyházi közösségnek talaját, életkörét, a melyen belül szerzője megirta. Itt nincs kivétel, bármilyen theologiai szakhoz tartozzék is a munka különben. Nem tisztán tudományos elvek azok, melyek a theologiai nézetnek egyéni jellegét alkotják; a theologus nézetét annak az egyházi közösségnek szelleme irányozza s hatja át, melynek ő maga is egyik tagja. Éppen azért a theologia többéke vésbbé felekezeti jellegű. Ez a felekezeti jelleg a theologiai tndomány különböző ágai szerint különféleképen érvényesül, kevésbé az Írásmagyarázati és történeti stúdiumokban, sokkal erősebben a dogmatikában s a gyakorlati theologiában. Igy a protestantizmuson belül is van külön lutheri és külön kálvini theologia. Ne támaszszon ez megütközést. Van a két egyháznak egy olyan közös magaslata, a melyre fölérve nemcsak együtt érezhetnek, hanem egynek is tudhatják magukat. E közös magaslat lejtőin élünk külön telepeken, de odafönn csak egy templomunk van, a protestántizmus egységes örök igazságának sanctuariuma. E szentek szentjében van a mi közös frigyládánk, benne bár kettős táblájú, de közös alaptörvényünk. E közös alap a nagy reformátori elv, a melyből indult ki mind a két reformáció, a melyet így formulázhatunk legrövidebben: A bűnös ember egyedül a Jézus Krisztusban találja életét, üdvét és megigazulását. Annak az evangéliumi hitnek pedig, mely Krisztushoz vezet, egyedüli forrása a szentírás. A részletekben, a symbolumok felfogásában, alakjában valamint az istentisztelet formáiban lehet és van is a két egyház között töbféle különbség; de a reformáció tiszta, örökérvényű alapelvében egyek vagyunk. E nagy reformátori elv képezi alapját a prot. theoiogiának is, s a milyen mértékben képes a theologia a Jézus Krisztusban való üdvnek eme személyes és közösségi tapasztalatát a maga tudatában fölvenni, abban a mértékben született az az egyház szelleméből s így valódi egyházi jelleggel bír. Az emberi bűnösség tudatának s az üdvnek, mely azt eltörli, melyet Krisztusban nyerünk meg, történeti fejlődése van. Az ószövetség üdvtörténeti tényei előkészítik, az újszövetségiek pedig betetőzik az örök isteni szeretetnek az emberi nem megváltására irányuló üdvgondolatait. Egyházi jellegűnek bizonyul be tehát a prot. theologia abban is, hogy a történeti üdvtényeket a keresztyén életre való specificus jelentőségükben tünteti fel; s egyháziatlan az a speculativ vagy kritikai hittan, mely az evangéliumi hitnek történeti alapját metaphisikai vagy egyéb indító okokból aláássa. Az újabb idők szigorúbb történeti vizsgálódásának e tekintetben is lényeges hatása volt a theologiára, a minek eredménye a szentírás és a dogma helyesebb felfogása s így alaposabb megértése. A protestáns theologiára nézve továbbá kötelező, hogy a szentírásban, mint az örök isteni üdvgondolatok történeti okiratainak gyűjteményében lássa valláserkölcsi ismereteink örök üdvforrását. A szentírás egyedüli normája keresztyén hitéletünknek ép úgy, mint minden egyházi tan fejlődésnek. A theologia feladata tehát az irás örök igazságaiba való elmélyedés. Ez a protestántizmus alaki elve. Egyháziatlan tehát a theologia, mely nem ebből az elvből, nem az irástanulmányból ered, s melyben az irás egyedül irányadó tekintélye helyére az egyház, vagy a hagyomány, vagy az ész elve lép. Azonban ez a dolognak csak egyik oldala. Habár az egyháznak benső életösztöne az, hogy a hittartalom tudományos megértését eszközölje: ez a tudományos érdek, mint ilyen, az egyházra nézve mégis csak másodrendű valami. Első és legfőbb érdeke éppen a gyakorlati vallásos érdek. A mily mértékben a theologia ezt az érdeket előmozdítja, csak annyiban veheti hasznát az egyház. Csakhogy ezt nem a pietizmus értelmében kell vennünk, mely a theologiát csak annyiban tartja jogosultnak, amennyiben az épülést, az áhitatosságot eredményezi. Az, a mit az egyház valláserkölcsi feladatának nevezünk, tágabb valami s abban áll, hogy az evangélium üdvözítő ereje a közerkölcsiség őszes rétegeit hassa át s helyes viszonyba hozza az emberi élet őszes vonatkozásaival* Ebből önként következik, hogy a theologia, mely az egyháznak ezt a messzeható feladatát is tartozik előmozdítani, nem maradhat az iskolában s a tudósok szűk körében, hanem ki kell lépnie a gyülekezet tágabb körébe. A protestántizmus nemcsak a theologustól, hanem az úgynevezett laikustól is megkívánja, hogy a keresztyén hittartalmat, legalább főbb vonásaiban, helyesen ismerje, * A theologia gyakorlati feladatát jelesen képviseli a Harnackféle »Zeitschrift für Kirche und Theologie< cimfi szakközlöny. 61*