Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1894 (37. évfolyam, 1-52. szám)

1894-07-19 / 29. szám

folyói, állattenyésztésre alkalmas területei s van gabonas gyümölcstermesztésre való földje. A mi a tehetséget illeti, tudjuk, hogy Franciaország minden időkben csak úgy öntötte a nagy tudósokat, a kiváló államférfiakat, kitűnő hadvezéreket, jeles költőket. A mi a vállalkozási képességet illeti, arra nézve csak azt hozom fel, hogy India meghódításának tervét franciák alkották meg s hogy a tervet nem ők hajtották végre, annak a francia copf az oka, a melynélfogva hazulról, sokszor asszonyok véleményének meghallgatása után intézik a hadviselést, távol vidékek kormányzását, a helyzet ismerete nélkül. Hogy a francia copf, a mely származására nézve igen közeli rokona a régi, híres osztrák copfnak, mikép jött létre, arról majd alább lesz szó. Csak még a francia szeretetreméltóságot akarom I. Napoleon egy szavával jellemezni. Ez a rettenetes lélek nem volt ugyan francia származású, de francia volt a neveltetése s minden jó és rossz tulajdona. Egyszer, már mint császár, Páris valamelyik utcájában sétált s egy ember jött vele szemközt, a ki nehéz terhet vitt a hátán. A császár letért a kövezetről s csudálkozó kísérőinek csak annyit mondott: lisztelet a teher előtt. Az e szavakban nyilvánuló grácia, az a kellemetesség, az a l'aménité des moeurs, a miután épen egy német pap bizonysága szerint az elszásziak is úgy sóhajtanak, ez jellemzi a franciákat mindenfelé. Azonban valódi nagyságot csak komoly, erkölcsi erő adhat a népeknek. Es úgy látszott, hogy a francia nép ezt is megnyeri. De fájdalom csak ugy látszott. A XII. században nevezetes evangéliumi mozgalom kezdődött Franciaországban. A keresztyénség nagy elernyedése óta az első tiszta és energikus evangéliumi mozgalom. E mozgalmat a francia nép a pápa Ö szentsége hathatós közreműködésével elfojtotta. Azután következett a nagy elsatnyulás. Néha-néha már úgy látszott, hogy a normann hűbéresekből Anglia uraivá lett Plantagenet-ek teljesen letiporják az elárvult s megalázott Franciaországot. A XV. század elején a nagy bajból az orleans-i szűz szabadította ki népét s Franciaország már-már veszélyeztetett függetlensége ismét biztosítva lett. Következett a XVI. század. Forrongott az egész világ. Állást kellett foglalni mindenkinek. A kérdés az volt : evangélium-e vagy vakhit, szabadság-e vagy zsarnokság és pedig elégedetlenséget, forradalmat, felforgatást előkészítő zsarnokság, erőteljes erkölcsiség- e vagy színtelen, ledér, puha életmód, józan, okos, biztos fejlődés-e vagy merev, oktalan maradiság. Minden jel arra mutatott, hogy Franciaország a »jobb részt választja s az nem vétetik el tőle«. A kedvező jelek a következők voltak. Először is az uralkodó nem szerette a római képtelenségeket. Azután meg vetélytársa, a császár a pápistaság mellé állt. A nép minden rétege hajlandó volt az evangéliom befogadására. Végül Kálvin János, ez a hatalmas lélek, a ki az Isten kegyelmének forrásaiból oly sokat merített, Franciaországban született s a keresztyénségnek legkomolyabb s legfenségesebb erőit először is hazájának ajánlá fel. Mily rendkívül szerencsés fejlemény állhatott volna elő, ha Kálvin szigorúsága, komolysága s vaskövetkezetessége a francia derültséggel s könnyedséggel olvadhatott volna össze. De jaj! Franciaország könnyelmű volt, a mikor sorsa felől határozott. Kidobta magából Kálvint. Kiüldözte a hugonottákat. Kiirtotta magából majdnem teljesen ezt az elemet, a mely szilárd alap s egyszersmind minden felforgatás ellen gát lehetett volna. Az uralkodóház változott, de mindig a pápistaság szolgálatába állt. És a főbünös itt IV. Henrik. Sokkal eszesebb, sokkal jóindulatúbb, mint akár előtte I. Ferenc, akár utána XIII. vagy XIV. Lajos. A nagy igazságok iránt is, dacára erkölcsi élete lazaságának, több érzéke volt, mint akármelyik francia uralkodónak előtte vagy utána. De épen azért ő a főbűnös. Hiába adta ki a nantes-i edictumot, a mikor már kimondta, hogy Páris felér egy misével. A mikor a nép e mondást örömrivalgással fogadta, akkor már meg volt pecsételve, hogy Franciaországban nem az elvek, hanem a szeszélyek uralkodnak századokon át. A pápista képmutató despotizmus lavináját, a mely XIV. és XV. Lajos alatt Franciaországban minden szabad gondolatot, minden őszinteséget, minden politikai és vallási előjogot összetiport vagy elnyomott, IV. Henrik kezdte hengeríteni, amikor nem meggyőződésből, hanem Párisért, pápistává lett. Tessék elképzelni Cromwellt, hogy az pápistává vagy akár csak presbyteriánussá is lett volna-e Oxfordért? A francia forradalomnak nemcsak ki kellett törnie, de amaz irtózatos, lelketlen, nyomorult zsarnokság után, a mely Franciaországot a pápistaság által hatalmába kerítette s a mely valóságos termő talaja lett a fentebb említett copfnak is, oly irtózatos módon kellett kitörnie, mint a hogy tényleg kitört. A francia forradalom Európa minden népére hasznos volt, a francia népéletet azonban úgy megrázta, hogy ez azóta sem bírja a kellő egyensúlyt megtalálni. A pápista despotizmus élére állította az emberi tekintélyt, a forradalom meg feldöntött minden tekintélyt, még az isteni tekintélyt is, úgy hogy ettől az erőszakosan csinált tabula rasatól megborzadt francia nép egy bálványkép lábaihoz borult, s azóta királyságot, köztársaságot, császárságot tarka egymásutánban megpróbált már, úgy hogy két hónapra se lehet benne előre tudni, hogy nem áll-e elő valami gyökeres változás. S hogy a francia népélet semmi tekintetben sem forrta ki magát, az ellentétek szinte megsemmisítéssel fenyegető tűztengeréből, azt azonnal megláthatjuk, ha most már a hallottak után Párisban széjjel nézünk s lelki szemeinkkel kitekintünk Páris falain, hogy a mennyiben szükséges, a Párisban látottakat kiegészítsük. A mint szétnézünk az utcákon, úgy veszszük észre, hogy a francia nép, a melynek legkiválóbb fia a leghatalmasabb protestáns irányzat megalapítója lőn, pápista jellegű nép. Pápista templomok, papok s barátok láthatók mindenfelé ! A hires Madelaine-templomba, a mely teljesen görög stvlben épült, vagy a Nótre-Dame-ba, a mely előtt nemrég a párisi érsek várta a francia állam meggyilkolt elnökét, elég számosan járnak még hétköznap is, vasárnap pedig csak úgy tódul a nép a misére. Ez a tódulás különben csak külső jele annak a vészes munkának, a melylyel a barátok és apácák, valamint a világi papok százezrei a vakhit s a pápai despotizmus igája alá hajtják a francia nép nagy részét. Ez irtózatos irányzattal szemben áll az a másik, a mely jóformán hazugságnak tart minden vallást. Franciaországban valami hét millió ember nem engedi házában az Isten nevét kiejteni. Óh, mikor az ember a fényes boulevardokon vagy a gyönyörű sétányokon elhalad, a szive elszorul, a mikor tudja, hogy a gyönyörű házak lakói, a gyönyörű fogatok tulajdonosai vagy a vakhit szolgálatában állanak vagy istentagadók, majdnem kivétel nélkül. Páris utcáin oly nagyszerű a forgalom, hogy a közlekedés minden lépten-nyomon fenakad. De mi lesz akkor, ha a két ellentétes szélsőség számára nevelt nép összeroppan?! Pedig még más ellentétek is vannak. Az államforma jelenleg a köztársasági. E köztársaság politikai okokból kacérkodik ugyan néha a pápasággal, de szive szerint mégis ama hitetlen irányzathoz hajlik, a mely 1886-ban nagy diadallal vitte keresztül Ferry által az új közoktatásügyi törvényt. E törvény a vallásoktatás helyébe a polgári és erkölcsi oktatást tette a népiskolákban. Az ok