Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1894 (37. évfolyam, 1-52. szám)

1894-07-12 / 28. szám

külföld. A francia protestantismus történetéből. (Folytatás.) Az egyház külsőleg szervezve volt. a zsinatok összejöttek, a Hitvallás alá volt irva, és úgy látszott akkor, hogy minden crisis elkerülhető lesz; pedig néhány év elegendő volt arra, hogy mindent megrendítsen. Mert a XVIII. század végén a vallás csak homályos, gyenge értelmeskedés volt, mely az emberek közt csupán mesterséges köteléket képezett, és e kötelék az első rázkódásra elszakadt. A konvent vallás ellenes politikájával szemben ritkán fejtettek ki ellenállást (1793). A templomok bezárultak, az oly nagy szorgalommal visszahódított zsinati szervezet elhagyatva állt. A papok szétszóródtak, voltak közülök kik politikai egyesületekbe léptek, mások municipális tisztek, bírók, tanárok lettek. Az egyház egyszerre felbomlott, és közeli végromlástól lehetett tartani. De a crisis, mely Franciaország számára megszerezte a klérus polgári konstitucióját és a »felsőbb Lény* tiszteletét, nem arathatott sikert. A rémuralom legyőzetett és 1795. február 21-én kimondták az egyház és állam elválasztását és az egyházak ismét közjogi intézmények lettek. A kiátkozott vallás egész Franciaországban helyre lőn állítva; katholikusok és protestánsok élénken foglalkoztak egyházaik reorganizálásával. Nimesben, a Dél protestáns metropolisában megvették a reformátusok a régi dominikánus templomot, melynek ajtajára ezt irták: »Edifice consacré á un culte religieux par une société particuliére.« Ugyananakkor megkísérelték visszafogadni a mult hagyományait. Visszaadni az egyháznak a zsinatokat, de ezalatt oly esemény volt készülőben, mely nagy szerepet játszott a református templomok sorsában. Bonaparte tényleg készült alá írni a Concordatumot és a Germinal 18-iki törvényt kihirdetni szándékozott. Neki az egyház csak uralkodási eszköz volt, mely szorosan az államhoz csatolva politikájának társadalmi támaszt nyújtott. A kormánynak szilárd központot kellett keresnie és a positiv vallások megadták azt neki, mert e vallások azokra is érvényesítik befolyásukat, kik azt hiszik, hogy hatalma elől kibújhatnak. Porialis, egy nevezetes iratában jogvédelmet kér az egyház számára, fölvilágosodott felvigyázat alá helyezvén azt. Az ifjabb Rabaut, a pusztai pap fia, Chabaud stb. buzgóságuknak engedve, a református egyház képviseletében annak újra szervezését kérték. Minthogy a politikai központ befolyását megérezték, oly időkben, midőn Bonaparte kormánya a forradalom emlékeit kezdte gyűlöltté tenni, könnyen elhagyták a reform demokratikus hagyományait, hogy a kormány administráló követelményeinek alávessék magukat. A germinal-i törvénynyel uj korszak kezdődött a francia protestánsokra. Jogaik el voltak ismerve, vallásszabadságuk megengedve, és papságuk állami funkciókra felhatalmazva; ez becses előny volt, melynek jótéteményeit akkor túlozták is. De e naptól kezdve a református egyház megszűnt szabad egyház lenni. Az új törvény elvette nagy zsinatját, és a kisebb zsinatok összehívásának jogát a kormánytól tette függővé, míg a consistoriumoknak oly ecclesiasticus hatalmat adott, melyet a régi szervezet nem ismert. Hiába protestáltak ezek ellen némely protestánsok, a többség Portalis iránti rokonszenvből meghajolt ez intézkedések előtt. A forradalom zavaros évei után, melyekben »dicsőséges és gyalázatos események, a lángész és merészség gyümölcsei, a legmagasztosabb erények és legalacsonyabb vétkek* egymásután gyorsan váltakoztak, a protestánsok lelkesülten fogadták a császárság kikiáltását. A császár abbeli szilárd akaratának, hogy a kultusok szabadságát fentartja, bizonyságát bírták. A koronázásán jelenlévő papoknak férfias ékesszólással mondá: »A törvény birodalma ott végződik, hol a lelkiismeret végtelen birodalma kezdődik. Sem a törvény, sem az uralkodó nem tehet a szabadság ellen semmit, és ha nemzetségemből valaki, utódomul következvén, elfelejtené az esküt, melyet ép letettem, s hamis lelkiismeret által megcsalatva megszegné, azt közmegvetés alá bocsátom és felhalmazlak titeket, hogy Néró nevet adjatok neki*. Soha sem volt oly megragadó ellentét a nyomor és erőszakra emlékeztető mult és békét, szabadságot hozó jelen között. Nem is tehettek mást a protestánsok, minthogy tetszésnyilvánítással üdvözölték a folyton megjelenő decretumokat, melyek egyik Consistoriumot a másik után teremtették és az üldözöttek maradékainak átengedték a régi katholikus templomokat, még Párisban is, honnan kultusuk mindig száműzve volt. De, bármily sokat érőknek tűnhettek is fel ez előnyök, mégsem pótolhatták a vallásos élet tevékenységét. A protestantismus átszenvedte az események hatását, melyek a XVIII. század utolsó éveiben ismét kérdéssé tettek mindent. Ha némelyik pap kivételesen fentartotta az ecclesiastikus hagyományokat, ha disciplináról szó volt, az csak szokásból történt. »A prédikátorok prédikáltak«, írja Sámuel Vincent, ki átélte ezt a szomorú korszakot, »a nép hallgatta őket, a külső formákat megtartották; azontúl azonban nem foglalkozott a vallással senki, nem törődött vele senki s a vallás mindenki életén kívül állott.* Egyébként a protestantismus helyzete a század elején függőben levő, bizonytalan volt. A germinal-i törvény által létesített consistoriumok száma, igaz hogy 78-ra emelkedett, de a papi hivatalok száma csak 171 volt, és még ebből is üresen álott 50 hely. Párisban magában csak egy templom és egy pap volt. Igazán szólva templom csak e nagy egyházakban volt található, másutt nyomorult helyiségekben gyűltek össze, a Dél vidékén még mindig a pusztában tartották az isteni tiszteletet. A szegényeket és betegeket nem igen segélyezték, csak Rochelle-ban volt egy menházuk; kórházaik, árvaházaik nem voltak; iskolájuk is csak néhány, theologiai fakultásuk pedig egy sem, s így a Saumur,