Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1894 (37. évfolyam, 1-52. szám)

1894-07-05 / 27. szám

érdekes népet találnak, a mely tárt karokkal fogadja mindazt, a mi szép és jó«. Még csak azt említem meg, hogy az ifjúsági egyesületek története angol, francia és német nyelven kapható s tekintettel az abban a különböző országokra vonatkozó érdekes s hazánkban egyáltalán ismeretlen adatokra, a melyek pedig a keresztyén egyház történetének igazán nevezetes adatai, azt minden magyar protestáns intézetnek meg kellene szereznie. (Megrendelhető: Fermaud Charles, Genéve 3, rue Général-Dufour címen.) Még más emlékkönyvhöz is járultunk valamivel, t. i. a Tophel genfi lelkész által készített énekeskönyvhöz, melyben 38 ének 3, egy pedig 20 nyelven — magyarul is — foglaltatik. Ez az énekeskönyv is, az ifjúsági egyesületek története is a kongresszus előtt jelent meg, úgyhogy a tagok a kongresszus alkalmával mind a kettőt használták. A magyar érdeklődésnek harmadik jele az üdvözlő irat volt, a mit már személyesen adtam át a kongresszuson. Csakhogy míg odaértem, sok érdekes dolgot láttam és hallottam, a mikről ha futólag is, meg kell emlékeznem Most szörnyűködöm el, hogy már mennyit írtam és még mindig Budapesten vagyok. így vagyunk mi magyar protestánsok. Nehezen szakadunk el ettől a mi édes hazánktól. Ha a külföldön járunk is, visszagondolunk rá. Ha haza jövünk, még jobban szeretjük. A mi szépet, jót találunk külföldön, azt itt még százszor szebben és jobban szeretnénk látni. Nem is hihetjük el, hogy _ ezt az országot valami nagyra ne szánta volna az Űr Isten. Dacára minden bűneinknek, nem vet Ő el, sőt megtisztít és elhozza a jövőt, a mikor majd minden népek eljőnek ide s az űj evangéliomi magyarság fényességében gyönyörködnek. Ebben a reményben mondok búcsút neked, édes hazám, de hogy nagyon hirtelenében el ne hagyjalak, Pozsonyban, hacsak egynehány órára is, kiszállok. (Folyt, köv.) Szabó Aladár. könyvismertetés. Luthardt, Kompendium der Dogmatik 9. verb. Aufl. Leipzig 1893. 410 1. Ára 7 márk, s Gundert, Verzeichniss der im Kompendium der Dogmatik von Dr. Chr. E. Luthardt IX. Aufl. 1893 citirten Bibelstellen. Leipzig (Dörffling & Francke), 1893. 32 1. Ára 1 márk. (Folytatás és vége.) Luthardt művének feldolgozás és irodalmi teljesség tekintetében egyik legsikerültebb része: a történet-dogmatikai rész (15—21. §.). Milyen mesterileg rajzolja többi között a XVII. század orthodox dogmatikájának rendszerező működését (17. §.), mely azonban a polemika túlsúlyánál, a symbolikus könyvek tekintélyének merevségénél s metaphysikai-logikai, tehát történetellenes jellegénél fogva iskolás f'ormalismussal végződött. A logikai készség és helyesség az óprot. hittani rendszerek tudományosságának a kritériuma, a melylyel aztán a tabelláris áttekintések iránti előszeretet s a transcendens elemnek bizonyos séma alatti tárgyalása van összekötve. E jellegöknél fogva épen nem tarthatjuk azokat »a luth. dogmatika klasszikus korszakának*, sőt inkább a prot. hittani fejlődés scholastikus orthodox középkorának. E rendszerek követője napjaink »hit vallásos dogmatikája* (74. s köv. lap), a melyet az egyházi hitvallásokra való visszatérés, s részben a tisztán történeti tárgyalás, valamint a dogmatikai tananyagnak önálló reprodukálása jellemez. Főbb képviselői: Schneckenburger a maga komparatív dogmatikájával (1855), Martensen (1850, 3. kiad. 1886). Sartorius (1840), Thomasius kenotikus christol. dogmatikája (1852. s köv.), Philippi (1854., 1864. s 1883. s köv.), Hofmann Schriftbeweis-ja (1857—60), Kahnis (1861.. 64., 68. 2. kiad. 1874—75) és Frank (1870—73. 2. kiad. 81—84.). A rationális és positiv, s a philosophiai spekulatió és kedélyi érdekeket összeegyeztető ú. n. közvetítő theologia dogmatikájának hívei: Schenkel (1858. s köv.), a Schleiermacher-féle feltétlen függési érzetet a praedestinatiánus ref. dogmával kombináló Scliweizer (1841), a spekulatív Weisse (1855—62), Rothe (1867—71), különösen »Zur Dogmatik« című művével (1862., 2. kiad. 1869), Lange (1849, 51., 52.), Liebner (1849), ref. szellemben Ebrard (1851 2. kiad. 1862), és különös spekulatív feldolgozással Dorner, ez irány fődogmatikusa (1879. s köv. 2. kiad. 1886—87). — Mellékágai erősebb ref. színezettel Wichelhaus (1874 ), és Böhl (1887), továbbá herrnhuti értelemben Plitt (1864), a württembergi bibliai realista iskola szellemében Reiff (1873. 2. kiad. 1876), Kübel (1874) s Laichinger (1876). A mvstikus theosophok iskolájában nevekedett Schöberlein (1848) s némileg Voigt a maga fundamentáldogmatikájával (1874), mely igen jeles történetkritikai és apologetikai fejtegetéseket tartalmaz a vallásról, s a kijelentett vallás okiratáról és tudományáról. Positivebb irányú modern rationalismust képvisel Luthardt szerint Iiitschl (1870, 1882, 1888 s következő), a kinek gazdag pro- és contra-irodalmát a legapróbb részletekig ismerteti a szerző (72. 73. 1.). A metaphysika kizárása által megrövidített dogmatikája mit sem tud a lényegi trinitásról, az eredendő bűnről s Krisztus személyi praeexistentiájáról és lényegi istenségéről. Istensége csakis ethikai jelentőségű s a gyülekezetre is átruházható, a mi szerző szerint »eine moralisirende Entwerthung des Christenthums*. Elvileg követője Herrmann (1879), következményeit vonta meg a christologiában Schultz (1881), jobbpárti követője : Kaftan (1888, s Glaube und Dogma 1889); a balpárti: Bender (1885), kinek »Wesen der Religión* című müvét Luthardt »keresztyén-ellenes«-nek jelezi. Ritschl-el ellentétes, de azért lényegileg modern tudományos rationalista állásponton áll Lipsius (1876, 3. kiad. 1893), és a tiszta immanentia álláspontján Biedermann (1869, 2 kiad. 1884—85), a kinek hittana »a modern ker. tudat spekulatív kifejezése*, s az egyházi dogma >ist eine Objektivirung des subjektiv religiösen Rewusstseins«; Hegel spekulátiójához közelebb áll Pfleiderer (3. kiad. 1886), s Herbarthoz Flügel (1881, 2. kiad. 1888); Ritschl hive, de azért kritikai és egy házias irányú Nitzsch (1892). A függelékben felsorolja szerző a római katholikus egyház dogmatikai irodalmát (76—77. 1.). Sajnos, hogy pár bevezető és jellemző szóval — legalább annak német részét — el nem látta. E scholastikus kompendiumokból is tanulhatunk. A főbb dogmatikusok: Klee (1835), Perrone (1881), Dieringer (5. kiad. 1865), Friedhoff (2. kiad. 1871), Ilurter (4. kiad. 1883), Schwetz (2. kiad. 1880) és ókath. szellemben Michelis (1881). A munka különös vagy kifejtő része, a tulajdonképeni hittani rendszer előadása, az ismert keretben és módszer szerint mozog. Ép azért itt a chrisfologiai rész érdekel bennünket közelebbről, s különösen annak újabb kifejlődése (51. §.). Míg ugyanis a rationalista irány Jézus történetének eszményi tartalmát az erkölcsi tökéletesség példányképére redukálta, s a philos. spekulatió a véges és végetlen létegységnek az eszményével azonosította, addig Schleiermacher óta az újabb christologia az esz-