Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1894 (37. évfolyam, 1-52. szám)

1894-07-05 / 27. szám

kiáradó hatalmában, mely mindeneket foglyul ejt, mindeneket meggyőz s minden nemes munkára képesít. Emeljük fel a mi szemeinket és lássuk meg a tartományokat, mert megértenek az aratásra; vegyük fel a mi sarlóinkat s álljunk a munkába. De álljunk munkába azonnal, ne késlekedjünk, ne habozzunk; mert az aratásnak ideje íme itt van s a lusta arató, ki az időt elfutni engedi, üres, értéktelen szalmát arat csupán. Hamar István. A héber nyelvről. I. Iszráél népének a bábeli fogság előtt (586.) nem voltak szent iratai, vagyis a meglevőknek még nem volt kánoni tekintélyük. Sok nap suttogta egy másiknak az igét, sok éj tanította egy másikat a bölcseségre és a napokból és az éjekből évek, az évekből századok lettek, míg az ótestamentumi müveket megírták és egy könyvbe bezárták, öszefoglalták. Ha elfogadjuk a história kritika eredményét, hogy Móse — is háelóhim — az Isten embere Kr. e. a tizennegyedik században élt, a Dániél neve alatt álló prófécia pedig a másodikban jött létre: tizenkét száz év forgott le az idő kerekén, míg ama gyönyörű müvek megszülettek, és nagyon sok emberöltő mult el, míg a hívők testamentumává tétettek. Nagy idő irodalmi maradványai vannak tehát az ótestamentumban összegyűjtve, melyeknek nyelve a fejlődés törvénye értelmében számos változásokon mehetett keresztül. Az olvasó — kivéve Jób, a Példabeszédek és a Zsoltárok könyvét, hol más hangjelölők vannak használva — ellenkezőt tapasztal, mert a nyelv bizonyos egyöntetűséget mutat. Honnan magyarázható ki ez a jelenség? A sémi nyelveknek — mint tudjuk —- eredetileg csak mássalhangzói voltak, így a hébernek is, A mássalhangzó betűk ugyanazok maradtak, midőn a nyelv többé már nem is volt élő, de nem maradt ugyanaz a szók hangsúlya. Ez utóbbit a maga ősi tisztaságában ma nem ismerjük, mert az a nyomaték, melylyel a synagogákban olvasták fel az egyes kiszabott részeket, a legjobb akarat mellett is hangiesálásnak nevezhető. Természetesen, nagyon sokféle olvasási mód keletkezett, a mi nem használt a tekintélyhitnek. A bajon segíteni kellett és segítettek is: megalkották a magánhangzókat, a kanonikus könyveket egy grammatikai rendszerhez szabták. Innen az egyöntetűség. A bajon tehát segítve volt, mert a sokféle olvasási mód megszűnt, de másfelől a segíteni akarás mesterséges alapon épült hangsúlyozást eredményezett, midőn ezt úgy a szó-, mint a mondatnál oda tette, hol az értelem mintegy kiemelkedni látszott. Másként nem lehetett eljárni, de ha igaz Buffon mondása: »Le style c'est Thomme*, akkor a bibliai írók stylusa, az által, hogy az írás — tehát a nyelv kifejezője, a gondolatok látható, olvasható képe — a magánhangzókban idegen ruhát, sőt kényszerzubbonyt öltött magára, vesztett akármily parányit, de mégis vesztett eredetiségéből; következőleg az író lelki világa is. Igaz, a magánhangzóktól ma is eltekinthet az ember és olvashat azok nélkül : de nem csupán nyelvészekről van szó, hanem általában mindazokról, kik azok nélkül nem tudnak olvasni és ha vizsgálódni akarnak, többé nem tiszta tükör áll előttük. Jól tudom, sok és alapos kifogás hozható fel állításom ellen, melynek megcáfolása nem csekély munka lenne; ilyen az is, hogy a szöveg már meg van rongálva, az egyes művek fejezetekre és versekre osztása sem eredeti stb., tehát a munkás eszének és szivének mindenkor széles tér állott rendelkezésére, melyen megtalálhatta épen azt, a mit megtalálni óhajtott; úgyde ezek a kifogások a magánhangzók megalkotása nélkül is mindig felhozhatók, tehát mellettök nem bizonyíthatnak. Ha nézzük a különböző fordításokat — nem tekintve most azt, hogy közvetlenek-e, vagy közvetettek — és összehasonlítjuk a magánhangzós szöveggel, azt tapasztaljuk, hogy az író gondolatának visszaadása nagyon sokszor egészen vagy részben más. Szakítsunk ki úgy találomra egy verset az ótestamantumból, p. o. ezt a chokmát: »Sziná teórér medánim, veal khol-pesáim jekhaszsze ahabhá« (Proverb. 10, 12,); itt az író az általános szabálynak megfelelőleg a két nyomatékos szó közül az egyiket a mondat elejére, a másikat a végére teszi, hogy így az ellenszenvet annál élesebben állíthassa szembe a szerelemmel : amaz perpatvart okoz, emez a hűtlenséget is befedi, vagyis »Az ellenszenv perpatvart okoz, de minden hűtlenséget befed a szerelem.« Ez szószerinti és lehetőleg helyes értelme a chokmának. Hasonlítsuk össze az eredetivel Károli, Luther, Beza és de Wette fordításait ilyen sorrendben: Károli: »A gyűlölség szerez versengést; minden vétkeket pedig elfedez a szeretet« ; % Luther: »Hass erreget hader, aber liebe decket zu allé übertretungen* ; Beza: »Ódium excitat contentiones: omnes vero defectiones obtegit charitas*; de Wette: »Hass erreget Hader; aber allé Vergehungen decket Liebe*. A négy fordítás közül a Lutheré mondható hűnek azon kivétellel, hogy a második nyomatékos szót a vers végéről a nyelv követelménye szerint a subjectumot megillető helyre teszi, talán azért, hogy így annál inkább kiemelhesse; de Wette azonban hibázott, midőn a pesáim jelentését Vergehungen szóval adta vissza, mely utóbbi eltévedést, hibázást jelent. Beza ahabhá-t eharitas-nak véli, noha ez a szeretet általában és nem a chokmában értett speciális amor; a mi Károlit illeti, a helyes értelemtől egészen eltért. _ , Dacára a pimktirozásnak tévednek tehát a művészek is, hát még a dilettánsok? Egy haszna azonban mégis csak van az egyöntetűségnek, t. i. a ki a nyelvet meg akarja tanulni, annak segélyével könnyebben megteheti. 53*