Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1894 (37. évfolyam, 1-52. szám)

1894-07-05 / 27. szám

A nyelv tehát, melyen az ótestamentumi kanonikus könyvek írva vannak, a héber. Erőteljes, annál erőteljesebb, jellemzőbb, minél régibb korban keletkezett műből tanulmányozhatjuk és ebben a tekintetben nagyon figyelemreméltó kritérium. Szokták nevezni öshébernek is, szemben a biblia után Íratott zsidós müveit új nyelvével. Ez a kifejezés azonban : héber nyelv (lásón ibrit, fXwaaa twv £E(3paíá)v) az ótestamentumban nem fordul elő; e helyett (.les. 19, 18.) az országról szefat lcenaan, Kenaan nyelvének van mondva, a 2. Kir. 18, 28. szerint pedig, hol ez áll: »vajjikrá bekól-gádól jehudit« — zsidónak. Más helyen is, így Neh. 13, 24-ben stb. találkozunk a zsidó szóval, de csak a fogság utáni nyelvhasználat szerint, midőn már a lakosokat értették alatta. A héber csak mint népnév használatos (ibrim, c

E{3paíoi, Hebraei) és szorosan különbözik iszr déltől (bené Jiszráél = Iszráél fiai), mert ez utóbbi nemzeti dísznév, melyre minden zsidó büszke volt, mintegy emlékezve általa a dicső származásra (II. Mos. 3, 9. Mai. 1, 1. 3, 6.); az előbbi idegenekkel ellentétben használtatik (I. Mós. 39, 14. 41, 12.), vagy midőn héberek magukról idegenekkel szemben beszélnek (II. Mos. 1,19.); midőn Isten magát Előlié háibrim, héberek Istenének jelentette ki (II. Mós. 5, 3. 7, 16.); a görög és római írók műveiben is ezt a nevet találjuk. Jelentése túlsó, a Jardén keleti oldaláról bevándorolt emberek, mert a héberek őshazája eredetileg itt volt; Ábrám innen ment be Kenaan földére. A szó alapja ábar ige, ettől származik éber, melyből hehezettel lett aztán a héber; azonban a zsidó geneologusok Ébertől, Ábrám elődétől vonják le jelentését, a mi tökéletesen egyre megy (I. Mós. 11, 14. 27. 14, 13.). Az űjtestamentumban héber nyelv alatt az akkori palástinai nyelvet értették, hogy a görögtől megkülönböztessék ; világosan látszik ez a következő idézetből is: £7itXsYO[jLsv7j 'Eppaicm B-rjíteadá* (»quae nominatur Hebraice Bethesda*); »c

Eppaí<m Ss Lappa^á* (»Hebraice autem Gabbatha«); »7üpoae'faw]as r^ 'E^faföi SiaXettuj)* (»loquutus est lingua Hebraea*; Joh. 5, 2. 19, 13. Acta apóst. 21, 40.). Az ótestamentum chald fordításában lingua saneta (lesón hakkódes), vagyis szent nyelvnek van nevezve a lingua profana, tehát a chald népnyelvvel szemben. Molnár Lőrincz. iskolaügy. Még néhány szó a vallástanításról. Kevés hónappal ezelőtt egyik kedves tanárommal beszélgettünk az igehirdetés akadályairól, ekkor mondotta ő nékem azt, hogy a mi fáradozásunk sikertelenségének fő-fő oka azon körülményben rejlik, hogy nálunk az élet utain nem találkozunk mindenütt a vallás őreivel. Vagyis az angolnak, a svájciaknak és németeknek nem az az előnyük, hogy ott a nagy tömegben erőteljesebben buzog az evangélium, mint a mi népünkben; hanem inkább az, hogy ott kézműves vagy nagybirtokos, városi és falusi nép legyen is az, mindenik között akad a papján kívül olyan, a ki szeret is, tud is a vallás igazságairól szólni. Megvallom, nem igen fogtam föl ezen mondásnak horderejét először, de mégis megragadta figyelmemet és gondolkozni kezdtem felőle . . . elvégre is azonban napok multával egészen más gondolatok foglalták el agyamat. Midőn a skót missíó imaházába mentem be egyik pénteken este (itt tudvalevőleg németül ugyan de mégis orvos, tanító, iparos, szóval nem pap is imádkozik), velem együtt volt ott egy pár magyar ember is és szinte csodálkozva fogadták, midőn hallották tőlem, hogy az, aki imádkozott, egyik sem volt pap. Ezek az emberek figyelmeztettek engem arra, hogy nálunk is mennyivel másként volna a dolog, ha az Isten-igéjét nem csak a pap prédikálná, mert hát elvégre is a papnak kötelessége úgy beszélni, de ha egy olyan ember emelne szót, a kitől talán épen az ellenkezőt lehetne várni, hát az mégis csak hatásosabb lenne egynémely lélekre. Ekkor kezdtem belátni, hogy bizony az én tanáromnak megint nagy igazsága van! De hát hol vegyünk imádkozó doktort, ügyvédet vagy más világi urat ? Hol keressük fel őket ? Mert talán a polgárok között még csak akadna az ember egyre-egyre, kit szólni késztetne a hit, de — bár a müveiteknek inkább megvolna is a lehetőségük erre — ott mégis bajosabb volna találni. Nem ők az okai egészen, valljuk meg, rajtunk is múlik ez, vagy legalább iskoláinkon, mert nézetem szerint azok nem készítik elő tanult híveinket a reájuk várakozó egyházi életre. Vizsgáljuk meg egyházi életünknek kellékeit, vájjon mire kellene törekednünk, hogy ne csak a pap fiúk legyenek jó egyháztagok ! Azt hiszem, senki sem ellenkezik, ha azt mondom, hogy minden református embernek három dologra kell készen lenni: hordani kell lelke mélyén azt a kapcsot, mi őt a hívek közösségéhez tartsa; kifejezésre kell tudni juttatni vallásos érzéseit és végül természetesnek kell néki tartani azon áldozatkészséget, mit egyházunk részint fentartása, részint a könyörületesség címén tőle követel. Ehhez képest református iskoláinknak, hogy céltévesztett ne legyen azoknak fentartása, az általános állami szempontokon kivül még ügyet kellene vetni arra, hogy vallástanítás által hitet; a zene keretében egyházi éneknek tudását; kisszerű társulali élet által pedig könyörülő szivet adjon növendékeinek. * * * Hitet sürgetek, mintha bizony a hit csak úgy parancsszóra elővarázsolható lenne ? Tudom, hogy nem varázsolható elő, mert a hit Istennek ereje, felette tehát csak ő rendelkezik; de bármily híve legyek is a praedestinationak és a kiválasztásnak, míg hitemet a nevelés szükséges voltában el nem vesztem, megingatlanul hiszem azt is, hogy talán épen Isten rendelése folytán a nevelés irtogatja azt a tövist és gyomot, mely a csírázó magvat elnyomja. Szerencsére abban a helyzetben vagyok, hogy a hitébresztésről többé szólnom nem kell, mert hiszen már előbb terjedelmesen fejthettem ki, hogy a mennyire nekünk erre hatalom adatott, azt hogyan érthetjük el; tehát csak a felburjánzó gyomnak irtogatására kell most tekintenünk. Ne higyje az olvasó, hogy mint erkölcsbiró szándékozom az ifjúság hibáit ostorozni, korántsem ; de ki nem találja egészen valóságnak, midőn felemlítem, hogy az ú. n. kamaszkorban, midőn a gyorsan fejlődő szervezet túlzásra ragad minden gyermeket, beáll az első időszak arra, hogy meggondolás nélkül tagadjunk meg mindent. Goldoljunk csak a 14—16 éves gyermekek között dívó káromkodásra, hetykeségből történő templomkerülésre, azonnal be kell ismernünk, hogy valóban maga a termé-