Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1894 (37. évfolyam, 1-52. szám)

1894-06-28 / 26. szám

ségesnek e kérdés elintézését s ez esetben a sokak által védett és sajnált elv, a »sexus sexum sequatnra marad érvényben. Révész Kálmán. Bevezetés a theologiai tanulmányokba. (Vége.) »Az általános stúdiumok« levelében a klasszikus irodalomról, az evangéliumról s a philosophiai tanulmányokról szól a szerző. Létünk forrásai a múltban rejlenek s műveltségünk is a múltnak történeti szüleménye. A természettudomány és annak segédeszközei nem képezik valóban az embert, mivel erre csak a szelleméletnek történeti hatalmai képesek. Ilyen hatalom a klasszikus régiség s a keresztyénség. A régiségnek s a keresztyénségnek szövetsége vala Melanchthonnak, a Germaniae praeceptornak művelődési ideálja, s Luther is nagyrabecsülte Cicero, Horác, Sophokles, Plató s a világ kultura egyéb művelőit. Azoknak vallásos-erkölcsi világnézete a keresztyénséggel való ellentétében a theologusra nézve nagyon fontos. Nágelsbach »Homéri és homérutáni theologiáját« minden theologusnak kellene ismernie. Demosthenes, Sophokles, Iderodot, Cicero műveinek és Platón Phiidon és Symposionjának útbaigazító kommentárokkal kisérve nem volna szabad hiányozniok magánkönyvtárainkból. Luthardt is nagy bajnak tartja, hogy az egyetemi tanidő alatt nincs vizsga s hogy a tulajdonképeni szakstudiumot egy philos. előkészítő tanfolyam nem előzi meg. Az első semesterek aztán a »bummeln« évei, s a mulasztottat aztán »das Einpauken der Bepetitorien* pótolja. Különösen hangsúlyozza a bölcsészettörténet s a psychologia tanulmányozását, s lehetőleg egy-egy philosophusnak eredeti műveiben való olvasását. Ma sajnos inkább a phisiologiai módszer az uralkodó, a mely szerint a somatikus élet s annak organumai alapjai a lelkinek. Aztán sürgeti a történet tanulmányozását, miután maga az egyháztörténet és lépten-nyomon a népek kultúrtörténetével függ össze. E téren lehetőleg sok biographiát s vallásbölcsészetet és történetet kell hallgatnia vagy olvasnia a theologusoknak. A régi klasszikus népek vallásának tanulmányozására ajánlja Strausz, Tourney és Lindner műveit és Zöckler Handbuchjának III. kötetét. Ezen »előcsarnokok* ismertetése után áttér »a theologia szentélyének*, a tulajdonképeni theol. studiumnak ismertetésére. A 7-ik levél »az írás-studiumnak* szól. A theologiában a keresztyénséggel, mint kijelentett vallással van dolgunk, ép azért a theologia úgy eredetére, mint tárgyára és feladatára vonatkozólag különbözik minden más stúdiumtól. A keresztyénség éltető lelke és központja a történetnek, úgyszólván annak bölcsészete. A keresztyénség lényege az, hogy történeti vallás, ép azért a theologiában annak történeti kifejlődésével kell kezdenünk, t. i. az írással. Az írás-studium a theologia alapja, a miért is »in scripturis theologus nascitur*, és pedig eredeti és nem fordított (Gesenius) szövegében. S itt ajánlja a héber és űjszövetségi görög nyelv (Winer, Cremer) alapos ismeretét, s némely szép részletek (p. o. a 8. és 19. zsoltár) betanulását. Az ószövetségnél a Genesis, a poétikus és messiási részletek, a zsoltárok, Ézsaiás és Jób könyve képezik a sorrendet. Kommentárul Keil-Delitzsch-et ajánlja. A kritikai kérdéseket azonban még csak meg sem érinti, sőt azokban »az ószövetségi studiumok keresztjét* látja. Pedig ma már »Wellhausenék hvpothesiseit« sem ignorálhatjuk! E téren szerző s az ő irányának, p. o. Zöckler Handbuch-jának álláspontja igen egyoldalű, holott maga is mondja a 105. 1., hogy »a literar-históriai kérdések a hitéletet nem érintik«. Az ószövetségi seminárium látogatása mellett méltán ajánlja Hofmann »Weissagung und Erfüllung* című művének I. részét, a melyet egységes történeti felfogás és tárgyalás jellemez. Hofmann az üdvtörténeti kijelentés összfelfogása terén elsőrangú theologusa századunknak, a kit e téren Riehm és mások követtek. Hogy az új szövetségnél Cremer lexikonja mellett a Tischendorf vagy Gebhardt-íé\e szöveget ajánlja, az természetes, csak nálunk érjük be máig is a receptával. Az újszövetségi kritikára nézve konstatálja Luthardt: »der Sturm der Baurschen Konstruktionskritik ist vorüber«, s a 4-ik evangélium hitelessége kétségtelen. A Galatákhoz írt levél ellen intézett újabb támadásokat csak érinti, de nem jellemzi, valamint hézagosak a Luthardtnak bevezetéstani és biblica-theologiai megjegyzései is. A kortörténeti irodalomból Schneckenburger és Schürer műveit, a kommentárok közül Bengel, Meyer, Godet s a rövid Zöckler-félét ajánlja. Az ű. n. népies és gyakorlati kommentároknak nem barátja. »Az egyháztörténeti studiumnál* az őskeresztyénségnek, az impérium és sacerdotium küzdelmének, a középkornak s a reformátió történetének alapos tanulmányozását hangsúlyozza. Hogy a történet csakis a népek, államok s a természetes szellemélet történeteivel való összefüggésben tárgyalható, klasszikusan bizonyította be Neander, de különösen Ranke a pápák s a reformátió történetében, ki még a világtörténetben is fölismerte »a nagy isteni pragmatikát«. A Kurtz-féle ú. n. Studentenbuch-ot Luthardt szerint is fölülmulta Müller, szerintünk inkább a szerző által nem említett Müller. Gieséler forrásszerű tanulmányra ösztönöz, míg Hase műve valóságos élvezet, bár saját előadásait feltételezi. Egyes részei »sind ware Kabinetsstücke«, s hozzá tehette volna: Mosaikbilder. Az életrajzok olvasása különösen az egyháztörténetnél szükséges. Luther élete Köstlin, Plitt, vagy Kolde-tői nélkülözhetlen. Kalinis Innerer Gang des Protestantismus, Tlauck mesteri műve Németország egyháztörténetéről, Semler önéletrajza s Neander Denkwürdigkeiten-je is igen becsesek. A forrásszerű tanulmány szolgálatában áll az egyházhistóriai seminárium, a hol római Kelemen levelének, Polykarp martyriumainak, Eusebius egyháztörténetének, Ágoston Confessióinak s Luther műveinek tárgyalását ajánlja. A dogmatörténeti studiumnál méltán emeli ki Schmid mel-51*