Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1894 (37. évfolyam, 1-52. szám)

1894-06-21 / 25. szám

vallásfelekezetekhez tartozó ifjakat egy családdá összefoglalja s szivükben a türelmesség és testvéri szeretet erényét felébresztve és fejlesztve, őket az egyház és a haza derék polgáraivá nevelje. Végezetül arra figyelmeztetett, hogy Istenről, a kinek segítségéről és áldásáról a tanintézetek oly sokat beszélnek, a hívek meg ne felejtkezzenek s arra intette, hogy minden munkát az Isten nevében kell kezdeni és folytatni, s az Isten nevének segítségül hívásával kell az intézeteknél is tovább munkálkodni, hogy azok tovább fejlődjenek és virágozzanak. A beszéd végeztével újólag felhangzott a közönség éneke s miután Stettner (tyula esperes a gyülekezetet az oltár elől megáldotta, a hívek az »Unsern Ausgang segne Gott« kezdetű énekvers s az utána következő szép postludium alatt elhagyták a templomot. Az ünnepély második része az Isten magasztos templomában, a szabad ég alatt folyt le. A fiúnevelőintézettel szemközt levő téren zöld lombokkal díszített emelvényen állt a szószék, mely körül a tűzoltók félkört alkottak. A félkörben foglaltak helyet az intelligens vendégek; a tanuló ifjúság és dalárda; a félkörön kívül állottak a többi vendégek, kik az ünnepélyes felavatás tanúi akartak lenni. A tanítóképző-intézet növendékeinek dalárdája rázendítette a »Szózat«-ot, melynek végeztével Stettner Gyula esperes, az iskolai nagybizottság elnöke lépett a szószékre s szépen vázoltaa tanintézetek történetét, melynek minden egyes lapja az Úr segítő, gyámolító kezéről tesz bizonyságot. Érdekes volt beszédének kezdete, hol megemlítette, hogy Wimmer a tanítóképző-intézet létesítése után azt a dunántúli ev. egyházkerületnek ajánlotta fel, a mely Wimmert ilyenforma szavakkal utasította el: Ha felépítetted, tartsd is fenn! S midőn az intézet nem merült el az adósság tengerében, hanem egyre jobban virágzásnak indult és sokan azzal a kérdéssel fordultak Wimmerhez, hogy miképen képes az intézetet fentartani, ő azt válaszolta, hogy ő olyan Úrban veti bizodalmát, a ki még soha csődöt nem mondott és nem is fog mondani soha sem, s ez az Úr Jézus Krisztus. Megemlékezett arról is, hogy fmevelő-intézetünket a gyakorlati élet tette szükségessé. Elmondta, hogy itt különféle felekezetű ifjak találnak felvételt, kiket az intézet lelkiismeretesen nevel, érintetlenül hagyván mindegyik hitbeli meggyőződését, nem akarván senkit se hitében megingatni, hanem inkább arra törekszik, hogy a különféle felekezetekhez tartozók egymást testvéreknek tekintsék s egymás iránt szeretettel viseltessenek. Egyúttal az Isten áldását kérte az intézetekre, melyeknek ez az áldás mindig egyedüli alapja volt s a mely egyedül képes arra, hogy az intézetek felvirágozhassanak és nemes hivatásukat ezentúl is betölthessék. A lelkes éljenzéssel fogadott beszéd után Szentmártoni líadó Kálmán általános figyelem közt elmondta, hogy a mai ünnepélyre, e kies vidékre örömmel jött. Meggyőződött arról, hogy az intézetek előtt kettős cél lebeg: az egyik a szent vallásunkban való buzgó nevelés, a másik pedig a magyar hazafiságnak ápolása. A felsőlövői tanintézetek missziót teljesítenek, s ha nem volnának, teremteni kellene őket, nehogy a gyermekek a napjainkban oly nélkülözhetetlen német nyelv elsajátítása végett külföldre kényszeríttessenek. Ezért egyházkerülete nevében köszönetét és elismerését fejezi ki mindazoknak, kik az intézetek szellemi niveaujának emelésében fáradoztak s fáradoznak, és igéri, hogy a tanintézetekre ezentúl több gondja leend, mint ez ideig volt. A szép beszédet szűnni nem akaró éljenzés követte. A csend helyreálltával Höllig Károly, a tanintézetek igazgatója lépett az emelvényre s szépen fejtegette az intézetek s különösen a nevelő-intézet feladatát s ismertette azon eszközöket, melyek a cél elérését lehetővé teszik. Beszédének második része az ifjúsághoz szólt, melyet hazafiságra, tanulásra, szorgalomra s erkölcsösségre serkentett, s szívből jövő szavai mindenkit meggyőzhettek arról, a mi az őt közelebbről ismerők előtt már régen nyilvanvaló, t. i hogy ő az ifjúságnak jóakaró barátja, szerető atyja. Utána Szalkay Gyula, dr. volt felső-lövői, s jelenleg budapesti főreáliskolai tanár fejezte ki a tanintézetek fejlődése feletti örömét s azon óhajtását nyilvánította, hogy az intézetek mindaddig álljanak fenn és virágozzanak, a míg azok a hazafiasságnak szolgálatában állanak. Szavai után a »Lobét den Herrn« című motettot énekeitea dalárda,mely után Ebenspanger János helyettes igazgató felolvasta a nevelő-intézet épületének történetét. A »Hymnusz« eléneklése után következett az avató ima és áldás, melyet Stettner Gyula mondott, s a »Nun danket alle Gott« kezdetű gyülekezeti énekkel a szép ünnepély véget ért. A vendégek és az ifjúság bevonult az új épületbe, hol az ünnepi bizottság a vendégek jelenlétében rövid gyűlést tartott, a mely után a vendégek az új épület helyiségeit, a tornacsarnokot s a régi épületek helyiségeit tekintették meg s bepillantottak a hatalmas ebédlőbe is, melyben 112 növendék igyekezett éhségét csillapítani. Az ifjúság megebédelvén, újra felterítettek az ebédlőben és ^3 órakor kezdetét vette az ünneplő közönség számára adott díszebéd, melyen 100 vendég vett részt. Az ebéden mind végig lelkes hangulat uralkodott, melyet számos felköszöntő fűszerezett. Eőri. tárcz a. A sémi nyelvekről általában.* A sémi nyelvek Előázsiában, tehát Palástina-, Phönicia-, Syria-, Mesopotamia-, Assyria-, Babylonia- és Arabiában mindenütt el voltak terjedve az ókorban. Ha lehető pontosan akarjuk kijelölni geographiai határait, azt mondjuk, hogy nyugoton a Mare Internum keleti partja, keleten a Tigris és Euphrates (Sat-el-Arab) folyók, északon az árméniai hegyek és délen a Mare Arabicum határolták. Azonban e nyelveken az ókorban nemcsak Előázsia népei beszéltek, hanem szorosan véve Afrikában az aethiopiaiak és phöniciai gyarmatosok is, következőleg az akkori összes művelt világ annyival inkább, mert a tudósok egy tekintélyes része Egvptomnak, sőt Északafrika minden törzseinek nyelvét ide sorozza. Az elnevezést minden tudományos kritika nélkül a Genesis (származás), vagyis a Széfer Jesziráh (teremtés könyve) 10. részének alapján Nóach egyik fiától Sém-től nyeri, mely szónak jelentése: név. A nevezett rész első verse ezen szókkal kezdődik: »Veélleh tóledóth bené-Nóach: Sém, Chám ve-Jáfeth«, azaz: »És ezek Nóach fiainak Sémnek, Chámnak és Jáfethnek utódai*, tehát — a mint észrevehető — e helyen az emberi nem származásáról van szó és épen ezen az alapon épült fel egyesek azon törekvése, hogy az összes nyelveket egyre, t. i. az ószövetségire vigyék vissza, mert Előázsia népei a héberek, filisteusok, phöniciaiak, syriek, arabok, assyrok, babyloniaiak Sémtől származtak; a déli népek az aethiopiaiak, egyptomiak stb. Chámtól; a keletiek és északiak, mint a germánok, görögök, rómaiak * E. Rödiger, Wilhelm Gesenius', I. Buxtorf, C. P. Caspari, Frdr. Delitzsch, G. G. Freytag, A, Dillman stb., főleg a két első philologus művei alapján.