Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1894 (37. évfolyam, 1-52. szám)

1894-05-24 / 21. szám

mozgott. Midőn 1840-ben a tiszántúli egyházkerület főgondnökává választatott, minden igyekezettel azon volt, hogy a kerület meglehetősen zilált anyagi ügyeit rendbe hozza. A közpénztár patriarchális módon volt kezelve, a pénzek legnagyobb része debreceni cíviseknek kiadva. Midőn Vay, így olvassuk egyik életírójánál, a kiadott pénzek biztosítása után tudakozódott, kisült, hogy az adósok jegyzéke elveszett és senki sem tudta pontosan megmondani sem az adósok neveit, sem a kikölcsönzött összegeket. Kipublikálták tehát a városban, hogy a ki az egyházkerület kasszájába tartozik, jelentse magát Kerekes pénztárnok úrnál, és — mirabile dictu — egy sem maradt el az adósok közül. A buzgó főgondnokot kellemesen lepte meg a »kálvinista cívisek« e puritán becsületessége, mely vajha most is így virágzanék a kálvinista metropolisban! Országos jelentőségre 1859-ben a pátens idején való szereplése által emelkedett. Báró Vay, ki a nemzeti ügyet az autonom protestantizmus szellemében hitte mindenha a legjobban szolgálhatni, 1859. nov. 19-én mint egyszerű egyháztag megjelent Miskolcon a tiszáninneni egyházkerület közgyűlésén, mely alkalommal oly hatalmasan emelte föl védő szavát az üldözött protestantizmus s annak veszélyben forgott autonom iája mellett, hogy a ref. egyházkerületek őt választották azon küldöttség vezetőjévé, mely a testvér evang. egyház köldöttségével a magyar protestánsok kérelmét a trón elé volt viendő. A báró Vay és báró Prónay vezette küldöttséget azonban a felség nem fogadta. Gróf Rechberg miniszterelnök útján azt az elutasító választ kapták, hogy miután a superintendentiákat a »Nyílt parancs« feloszlatta s így küldöttséget választani sem volt joguk, ő felsége a protestánsokat, mint küldöttséget, nem fogadhatja, de mint magán személyeket meghallgatja. A küldöttség azonban magán személyenként nem ment audienciára, hanem re infecta volt visszatérendő; de báró Vayt a felség magához hivatta s megengedte neki, hogy a miniszterei által viszautasított emlékiratát a protestánsoknak vele közölje. A kihallgatásról báró Vay e Lap akkori szerkesztőjéhez következő táviratot küldött: »A nélkül, hogy e nagy érdekű audencia részleteibe ereszkedhetnénk, a prot. közönség megnyugtatására annyit mondhatunk, hogy ő felsége, ki ritka ügyavatottsággal szólott a dologhoz, ügy látszik, személyesen akarja a nagyfontosságú kérdés megoldását eszközölni, és legkegyelmesebb határozott nyilatkozatai után elég okunk van bízni és remélni, hogy e megoldás a két prot. testvéregyház teljes megelégedésére fog lenni«. Az osztrák minisztérium még tett egy kísérletet. 1860. jan. 10-én rendeletet adott ki, melyben az egyes egyházközségeknek szigorúan megparancsolja, hogy a Nvilt parancs rendelkezéseit elfogadják. De a gyülekezetek sem engedtek. Báró Vay pedig, ki pár hónap múlva a tiszáninneni egyházkerület főgondnokává választatott s május 1-én Miskolcon beiktatásra a közgyűlésen megjelent, táviratot kapott Bécsből, melyben felelősség terhe alatt meghagyatik neki. hogy a megjelenendő kormánybiztosnak engedelmeskedve, sem a maga, sem a vele egyidejűleg superintendenssé választott Zsarnay beiktatását megtartani ne merészelje, sőt a ker. gyűlést is azonnal oszlassa fel. De báró Vay, egy percig sem habozva, a táviratot zsebre tette, a kormánybiztosnak az utat kiadta, a gyűlést annak rendje szerint megtartotta és miután úgy a maga főgondnoki, mint Zsarnay püspöki beiktatását megejtette, rögtön Bécsbe utazott és Thun miniszternél megjelenvén, kinyilatkoztatta, hogy kivált a Zsarnay megválasztásának minden áron követelt felfüggesztéseért a dolog oda jutott, hogy köztük semmi compromissum nem lehető, s vagy az történik, hogy a miniszter őt perbe fogatja, vagy ő kiviszi, hogy a miniszter tárcáját veszti. A kocka el volt vetve, s a különben vaj-ember vas-keménységgel lépett fel. A minisztertől egyenesen Benedek táborszernagyhoz, Magyarország katonai helytartójához sietett, ki mint szemtanúja a magyar protestánsok, sőt a hazafias katholikusok általános ingerültségének, b. Vay kértére s Török Pál későbbi püspök információjára hamar ráhajlott, hogy mint maga is protestáns ember a királyi felségnél közbe járjon. Az egyenes lelkű katona b. Vaynak nem sokára azt az örömhírt hozta, a mely ő felségének május 15-én kelt leiratában nyert kifejezést s mely a magyar prot. egyházakat a régi törvényes állásba visszahelyezte.* A viharos idők egyházvédő hőse nem kevesebb energiát tanúsított az erőfejlesztés békés munkájában. Vezér lett az egyházépítés terén is. Mint a tiszáninneni egyházkerület s a sárospataki főiskola főgondnoka még abban az évben, 1860 julius 8-án megtartotta a sárospataki főiskola háromszázados ünnpét, mely a politikai viszonyok szerencsés találkozása folytán országos jelentőséget nyert. Ez időtől fogva Vay különös gondot, gondnokhoz méltó gondosságot fordított sárospataki főiskolánk szellemi és anyagi fejlesztésére. Szeme fénye, büszkesége volt ez a főiskolánk. »Azok a javítások, újítások, melyek itt az újabb időben létre jöttek, mind az ő nagy nevéhez fűződnek*. A főgimnázium újjászervezése 1861-ben, új tanszékek szervezése, az uszoda felállítása, a jogakadémia megnyitása s végre az akadémiai tanszabadság érvényre emelése, mind mind vagy egyenesen vagy közvetve az ő műve. Páratlan az a szerető gondosság, melylyel Vay a sárospataki főiskolát élete végső percéig istápolta, gondozta, segélyezte. Nem volt esztendő,nem volt nagyobb alkalom, melyben az ő kisebb-nagyobb adományai, a gyűjtemények, tanárok és az ifjúsági egyesületek számára elmaradtak volna. Szerető figyelmessége még az egyes tanárok családi bajait és szerencsétlenségeit is megtudta s a segedelmet oly alkalmasan és oly gyöngéd módon tudta nyújtani, hogy azt lehetetlen volt el nem fogadni s nem egy ízben meg sem lehetett köszönni. A tiszáninneni egyházkerületnek volt a szülötte és feje, de egyházszeretete és egyházfejlesztő gondja az egész református, sőt a testvér evang. egyetemes egyházra is kiterjedt. Nem volt partikulárista, nagy lelke túl emelkedett egy egyházkerület határán. Hű lélekkel munkált a 70-es évek legégetőbb egyházszervezeti szükségén, az * Lásd »Prot. Egyh. és Isk. Lap* 1873-ik évf. 18. sz. Ballagi Mór: »Az érdemnek a hálás elismerés« című. cikkét.