Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1894 (37. évfolyam, 1-52. szám)

1894-05-10 / 19. szám

Ezzel szemben találunk azonban egy másik kérdést. Nevezetesen: indokoltnak tartjuk-e, hogy 29 ezer embernek 74 temploma, 65 papja s innen kifolyó óriás terhe legyen; holott e célra 29 pap is teljesen elegendő volna, anélkül, hogy a vallás-erkölcsi érdek az által valamit szenvedne ? Nem feledvén, hogy a jutányos és könnyű közlekedés és a megélhetés mind elutasíthatatlanabbá vált követelése híveinket napról-napra mozgékonyabbá teszi; s hova jutnánk végül, ha minden 30—40 lélek önálló egyházzá léteiről álmodoznék ? Addig míg valaki, egyes vagy a nép, a maga lelki szükségleteinek kielégítése végett önmaga hoz önkéntes áldozatot, míg az e téren felmerült szükségleteket a hitbuzgóság áldozatkészsége fedezi, addig ez ellen, természetesen alig szólhatunk; azonban mihelyt a fentartás terhe kötelező s tegyük hozzá terhes adóvá vált, és látjuk, hogy egyes, az egy gyermek rendszer gyalázatos útján tehetőssé vált s feszelegni szerető egyének nem belső, lelki szükségből, hanem a hiúság önző oltárán hozott áldozatul rakják, és pedig a legaránytalanabb mérvben, az ebből támadott terheket, mint évi adót, mely az egyesek állami adóját (a megölő építkező kiadásokat nem is említve) négyszeresen s többszörösen felülhaladja szegényebb, de erkölcsileg gazdagabb gyermekes polgártársaik vállaira, hogy ők a népszerűség nymbusában sütkérezve elfoglalják a más úton el nem érhetett tiszteleti állásokat, míg amazoknak a megélhetést kérdésessé, a templom látogatását — ruhátlanságuk folytán — lehetetlenné teszik: akkor a felsőbb hatóságoknak kell beleszólni a dologba s megértetni velük, hogy a szeretet vallásának kívánalmai másként — kevesebb erőfeszítéssel — s több eredménynyel érthetők el; s hogy ez a rendszer a legkiáltóbb ellentmondás a szeretet vallásának minden tanításával szemben. Az affiUáció tehát kell és szükséges abból a célból, hogy a híveknek az egyház fentartására fordított, mármár elviselhetlenné vált terheit könnyítsük a teherviselés arányosabbá tétele által s pedig anélkül, hogy a vallásoserkölcsi életszükségletek kielégítése korlátoztatnék, sőt az evangéliumi vallásosság bensőbbé, intensivebbé tétele mellett. Ez a mi alapfeltételünk, amelyből nézetünk szerint, mint központból kellene az affiliációs törekvéseknek kiindulni. És ha józan gondolkozású magyar népünkkel meg tudjuk értetni azt, hogy a valódi evang. keresztyénség korántsem abban határozódik, a miben nálunk nyilvánul, t. i. templomok emelésében, melyeket a híveknek csupán elenyésző kisebbsége látogat, paplakok építésében, melyeknek lakóját a hívek egy része csak a szószékről, más része meg csak a lukmafizetés alkalmából ismeri, míg ellenben a szegények a szomszédos falvakban koldulnak, az árvák lelketlen gyámokra bízva anyagilag és erkölcsileg tönkre mennek, a szegények pxlig a sokszor hiuságokozta elviselhetetlen egyházi teher nyomása alatt hazát cserélve, idegenbe vándorolnak, hogy a nemzetre és az evangéliumi igazságra nézve örökre elveszszenek, mint a törzsről elragadott hulló levelek, sőt így, s ily módon nemcsak az apostoli keresztyénség követői nem vagyunk, hanem a nyugoti müveit protestánsok evangéliumi életéből és hittevékenységétől is elérhetetlenül messze elmaradtunk. Meg kell értetnünk, hogy főként a templomon kívül a családi s társadalmi életben, a hit és szeretet cselekedeteiben, az igaz jámborságban s vallásos kegyességben kell a mi evangéliumi hitünket megdicsőítenünk, hogy nem azt fordítjuk vagyonúnkból az Isten dicsőségére, a mit kőm íveseknek s egyéb mesterembereknek adunk, hanem azt az önkéntes és szíves áldozatot, melyet a felebaráti szeretet oltárán könyek letörlésére, szenvedések és nyomorúság oszlatására, enyhítésére és a szerencsétleneken való segedelemre fordítunk. >A cselekedetből ismertetik meg az igaz keresztyén, nemcsak a hitből.« Ámde itt kell kimondanunk, hogy buzgó apostolok, lelkes Timotheusok nélkül ezek maguktól meg nem lesznek. De ne feledjük azt sem. hogy méltó lévén a munkás a maga bérére és senki két úrnak nem szolgálhatván, a kik a lelki vezetésre, a vallásos erkölcsi nevelésre továbbképzésre ajánlják föl erejüket s tehetségüket, a test eledele után nem fáradhatnak, hanem ezen szolgálataikért méltán várhatják az állásuk méltóságához s a társadalomban elfoglalt helyzetükhöz illő biztos és tisztességes fizetést, mely a hosszas és fáradságos előkészületnek megfelelő életpályát nyújtson s biztosítson azoknak, kiket a lélek és buzgósága fáradságos hivatásra vezérelt. Talán szükségtelen bizonyítanunk, hogy az illő fizetést 2—600 lelket számláló község a legarányosabb felosztás mellett sem, vagy csak rendkívüli, a mai viszonyok között meg nem tűrhető önterheltetés mellett képes csak megadni. Azt hiszszük, mert célzás is történt reá illetékes helyről, hogy az állam, mely polgárai érdekeinek legfőbb őre, ez igazságtalan terheltetést nem is sokáig fogja megtűrni, sőt mihelyt, mint arra biztos remény van, az 1848. évi XX. t.-c. megvalósításához kezd. azt el fogja tiltani s vagy arányos és igazságos adózást követel, vagy az egyháztagok megadóztatását eltiltván, az önkéntes adakozás terére utasítja az egyházakat. Másfelől bizonyosnak látszik, hogy az egyházi terhek emeléséhez, a létező valódi szükség mértékéig, maga is méltányosan hozzá fog járulni. Nagyon tévednénk azonban, azt hivén, hogy az állam minden 2—300 lélek számára külön papi állást kreálna vagy tartana fenn, mert ez oda vezetne, hogy a sokféle felekezet korlátlan számú papsága által az államra nehezedő teher az államkincstárt kiürítené. Meggyőződésünk az, hogy a kisebb egyházak bizonyos — lehetőleg lélekszám után arányosított — lelkészi körzetekbe osztására utaltatunk. És ha Hódmezővásárhelyen 36 ezer léleknek 4, Budapesten 34 ezernek 2, Nagykőrösnek. Mező-Túrnak csupán 2—2 rendes papja van (a mi pedig határozottan elégtelen és helytelen), a baranyai 29 ezer és fájdalom! évről-évre mathematikai rohamossággal s bizonyossággal apadó híveknek 65 pap tartásához nem, hanem annak csak egy része fentartásához nyujtand segédkezet. Ezt nekünk okos előrelátással meg kell előznünk, vagy legalább előkészítenünk. Ezért égető kérdés reánk nézve az affiliáció kérdése. Minthogy vérrel szerzett és küzdelmes könyhullatással növelt s határtalan áldozatkészséggel megizmosított, mindig féltett s oltalmazott autonomiánk előttünk oly drága kincs, melyet feláldoznunk nem lehet, nem szabad, magunknak kell az ide vonatkozó, a változott viszonyok s körülmények által parancsolt első lépést megtennünk, magunknak kell az evangéliumi elvek alapján az egyház fentartásának terhét arányosítanunk, ném állásokat és hivatalokat, melyek mindig a hatalom s kényelemszeretet túlkapásai gyanánt és a vég közelgésekor szoktak jelentkezni, hanem apostoli, evangéliumi szent szolgálatot szerveznünk. Ez elvek alapján térünk a felvetett kérdés gyakorlati megvalósításának tárgyalására. Morvay Ferencz. ref. lelkész.