Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1894 (37. évfolyam, 1-52. szám)

1894-05-10 / 19. szám

Nagyon fontos és elég szerencsés része a a javaslatnak az, a mely a felállítandó országos gyámintézetnek a most létező egyházmegyei gyámintézetekhez való viszonyát szabályozza. Míg a korábbi tervezetek vagy teljesen be akarták olvasztatni a partialis gyámintézetek vagyonát az országosba, vagy semmit szóltak arról, hogy mi történjék a meglevő intézetekkel, addig a konventi javaslat az egyházmegyei gyámintézetek alapvagyonát érintetlenül és számításon kívül hagyja, de az alapok jövendőjére vonatkozólag két fontos rendelkezést tesz. Kimondja ugyanis egyfelől azt, hogy a most működő lelkészek tagjai maradhatnak az egyházmegyei gyámintézeteknek, de a jövőben hivatalba lépő lelkészek nem léphetnek be a partiális gyámintézetekbe; másfelől pedig elrendeli azt, hogy a lelkészi állást fentartó egyházközségek az országos gyámintézethez való 1%-os járulék mellett az egyházmegyei gyámintézetek javára meg nem adóztathatók, sőt a jelen szabályzattal az eddigi járulék fizetése alól is fölmentetnek. A kérdésnek ezt a megoldását elég szerencsésnek tartom. Nem sérti az egyházmegyék tulajdonjogát, nem konfiskálja, nem kommasszálja a partialis intézetek vagyonát az országos gyámintézet javára, sőt annyira méltányos a jelenlegi lelkészi generatió iránt, hogy ezeknek és családjaiknak szerzett jogát teljesen sértetlenül hagyja. A meglevő gyámintézeteket csak annyiban érinti, hogy azokat tagjaikban kihalásra utalja, a menynyiben új tagok felvételétől eltiltja. Vagyonukat, tagjaik szerzett jogait azonban a legkevésbbé sem rövidíti meg. Másfelől meg bölcs előrelátássál gondoskodik arról, hogy a gyülekezetek fentartó ereje csupán és kizárólag az országos gyámintézet javára legyen felhasználható, a mely intézkedés az országos gyámintézet felvirágoztatása érdekében nemcsak kívánatos, de szükséges is. Ha élet-és fejlődésképes egyetemes gyámintézetet akarunk, akkor komolyan kell akarnunk annak életbiztosító és élet fejlesztő erőit és eszközeit is, ezek pedig a javadalmas lelkészek hozzájárulása mellett csak a gyülekezeteknek és az egyetemes egyháznak anyagi erejökhöz mért arányos és állandó évi hozzájárulásában keresendők. Megfelelő áldozat nélkül nagyszabású intézményt alkotni emberi erővel lehetetlen. A konventi tervezet az országos lelkészi gyámintézetben oly hatalmas institutiót kontemplál, mely a lelkészi családoknak nyújtandó gyámolítás mértéke tekintetében is megérdemli az érette hozandó áldozatot, s a javaslatban kijelölt alapokon létre hozva, méltó társa lesz anyaszentegyházunk többi áldásos intézményének. Vdradi F. Az affiliáeió kérdéséhez. Felolvastatott B.-Sellyén az 1894. április 11-én tartolt egyházi értekezleten. Tisztelt értekezlet! Az egyházak affiliáciöjának régóta felszínen úszó, de a valósulás felé egyetlen lépést sem tett kérdése az egyházmegye közelebbi határozatában konkrét alakban került elénk s megoldásra vár, mert tudja, érzi közülünk talán mindenki, hogy e kérdés sikeres megoldása életkérdését képezi egyházunknak. Nem tagadhatja senki, hogy a felvetett kérdés felette fontos, egyházunk jövőjébe mélyen beható, az eddig volt viszonyokkal szemben oly gyökeres reformnak tekinthető, melynek míg szükségessége már-már a halaszthatatlanságig fokozódott, úgy viszont végrehajtása csak fokonként eszközölhető, megoldása nehéz, elodázása veszedelem, elhamarkodása helyrehozhatatlan hiba volna; ellenben okos, rendszeres, helyes és célszerű megoldása áldás, új vallásoserkölcsi élet kútforrásává változhatnék. Éppen azért e kérdés bolygatásához meleg vallásos érzés, rendkívüli egyházszeretet, a meglevő viszonyok gondos számbavétele, pontos számítás, óvatos és mégis erélyes kivitel, minden tényezők számításba vétele, a vallásos-erkölcsi élet szükségleteinek az anyagi s személyi tekintetek felébe helyezése, a történelmi jogokhoz való ragaszkodásnak kellő méltánylása, a hol kell kárpótlása, mind elengedhetetlen feltételek, a melyek nélkül ily mélyreható kérdés radikális megoldása kétségtelenül erős rázkódást okozna, mely a baranyai reformáció klasszikus földére végzetessé is válhatnék. I. Kell-e, szükséges-e az affiliáeió ? Ez az első kérdés, melyre legjobb meggyőződésünk szerint felelni akarunk. Távol legyen, hogy e kérdésre azok értelmében feleljünk, kik azt főként s majdnem csupán a lelkészek anyagi helyzetének feljavítására célzó intézkedésnek vélik, ügy hivén, hogy az eddig való munkakör mellett két vagy több egyház fizetése képezné a megmaradandó anya-egyház lelkészének fizetését; nézetem szerint ezek a kérdést egészen helytelenül fogják fel. Az a felfogás, hogy gyülekezeteink önállóságukról, mit — kivált nálunk — oly bámulatos áldozatával az önmegtagadásnak szereztek vala meg, önként, vagy legalább is jó szívvel lemondjanak csak azért, hogy a közös papnak jóval több javadalma legyen, legenyhébben szólva is, gyermekes. Sőt éppen a jelen fizetési viszonyok között az önállóság vágya nemhogy csökkennék, sőt hovatovább erősödik, s alig hiszem, hogy akadna mostanság csak egy gyülekezet is, mely magát affiliáltatni engedné. És mégis, az anyagi szemponttól és a nép sokszor indokolatlan erőfeszítéseitől eltekintve, a mostani válságos helyzetre s a jövő bizonytalanságára nézve, mégis azt kell vallanunk, hogy az affiUáció szükségessége ajtónkon kopogtat. Igaz, hogy a mi egyházunk, mint tanító egyház, nincs ez, vagy ama helyre, vagy oltárhoz utalva, mert minden értelmes reform, ember tudja nagy mesterének ama szavait: »a hol ketten, vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, jelen vagyok közöttük« és hogy vallásos szükségeit kielégítse, most, midőn a templomi istentisztelet úgy látszik — fájdalom! — mintha megszűnt, volna életszükség lenni, azzal ha e szükséglet kielégítése végett, ha mégis felébredt volna benne, a szomszédba utasítjuk, sem a vallásosságot, sem az egyháziasságot elé nem mozdítanók. Pedig ha az affiliációhoz első sorban, sőt mindenek felett ezt a célt nem kötjük, jobb, ha el se kezdjük, bele sem fogunk.