Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1894 (37. évfolyam, 1-52. szám)

1894-04-12 / 15. szám

tályt, még csak »szoktató«-nak nevezték Az érzéki felfogás határát nem lépték túl. Ma már, fájdalom, sok iskolában ellenkező s szomorú kép áll előttünk. E szomorú képet látja szerzőnk is, s eme helyes meghatározásában mintegy óva inti a tanítókat, hogy mihez tartsák magukat. A fokozatokat megállapítván, itt már részletesen kiterjeszkedik az érzékek jelentőségére az ismeretek szerzésében. (31. §.). Ez azonban egyátalában nem alterálja azon nézetünket, hogy az érzékekről a testi nevelésnél is meg kellett volna emlékezni tüzetesebben, s nem érni be csak egygyel t. i. a látással. Itt e helyen tér aztán szerző a látást csak mellékesen említvén meg, a többiekről szól tüzetesebben. Talán nem tesz vala célszerűtlen dolgot, ha megemlíti, hogy az újabb kor élettanárai még egy hatodik érzék létezését is állítják, a mit lcözérzetnek neveznek. Megemlíthető lett volna e helyen az is, hogy egyik-másik érzéknek fogyatékossága, romlása esetén miként segítik ki egymást az alkalmazkodás élettani törvényei szerint, a mit természetesen a tapasztalati életből merített példákkal lehet igazolni. Az érzékeknek kölcsönös egymásra hatása s működésök egybefoglalva alkotja a szemléletet. S hogy ez helyes legyen, ajánlja szerző, hogy a szemléleti tárgyak megválasztásánál nagy körültekintésre kell ügyelettel lennünk. E helyes megválasztás úgy a szüléknek, mint a nevelőknek egyik főgondját képezze. így aztán a gyermekek hiányos szemléletét a rendszeres vezetés pótolja és egészíti ki. Az iskolában, a mi a gyermek szemléletében fogyatékos, a helyes oktatás adhatja meg. így lehet aztán s kell fokonként a gyermek szemléletkörét bővíteni. Minthogy pedig a helyes szemléletek kevesek a felfogandó tárgyat, úgy kell a gyermeki lélek elé állítani, hogy annak minden vonását és sajátságát élesen és körvonalozva megfigyelhesse. És e helyen egy igen fontos tévedésre figyelmeztet, a mit még egy neveléstani könyvben sem fedeztem föl, bo!ott bármily jelentőségtelennek lássék is : nagyon is a nevelés lényegére tartozik. Szerző ugyanis helyteleníti azon kedvelt szokást, hogy a szemléleti tárgyakkal a terem falait beborítgatják. Tökéletesen igaza van. A gyermek szeme, figyelme, akár akarja, akár nem, a kéz alatti szemléleti tárgyról a többiekre is odavetődik. Figyelme megoszlik s szórakozottá lehet, mely baj aztán a szokás által mind jobban és jobban terjed. Pedig nagyon sok iskolában ezek a szemléleti tárgyak mintegy díszbútorzatot képeznek. Kövessék tanítóink bölcs tanáruk emez intését. Ez az egy tanács is élénken igazolja, hogy Joó István nemcsak elméletileg érti tantárgyát, de behatolt a gyakorlati élet ezer meg ezer változatosságú világába is. A szemléltetési képek helyett az élő példányokat ajánlja, s ha ezek meg nem szerezhetők az állat-és növényvilág tárgyaiból, akkor első sorban a hű utánzatok szerzendők be, s csakis ezek hiányában fordul a képekhez. Nem szabad szerző ezen tanácsát figyelmen kívül hagyni. Az iskolák vezetésével megbízott lelkészeknek, iskolaszéknek komolyan gondolóra kell venniök, hogy az ilynemű szemléleti tanszerek (utánzatok, képek, gépek) beszerzésére fordított költség nem hiában kidobott pénz. Szépen megtéríti azt a gyermekek értelmi fejlettségének könnyebb módon való eszközlése, mert mindjárt könynyebben tanul, biztosabban alkotja szemléleteit s mehet át az érzéki szemléletről a gondolkozásra, a léleknek emez önállóbb munkásságára. A szemlélet eszébe juttatván az elnevezést, alkotja a mondatot, bővíti fogalomkörét, s kifejlődvén a gondolkozás tehetsége, állíthatja elő a képzeteket. Látjuk, hogy szerző következetesen s lélektanilag építi rendszerét, mi által növendékeit mintegy kézenfogva vezeti a könynyebbről fokozatosan a nehezebbekre. De meghatározásai mindenkor természetesek, egymással láncolatos összefüggésben állanak. Azért időztem az eddigieknél egy kissé tovább, hogy tiszta képet nyerjen az olvasó a rendszerről, de most már csak egyes nevezetesebb s figyelemreméltóbb vonásokat emelhetek ki. Nézzük meg nevezetesen, miképen tárgyalja a neveléstan egyik leglénvesebb tárgyát, t. i. a figyelinezés felébresztésének s föntartásának föltételeit, oly tárgyakat állítsunk a növendékek elé, melyek figvelmöket könnyen felköltik, annak értékét mintegy ösztönszerűleg beismerik. De sokat tesz erre nézve a tanítás módja is. El kell a tanítónak találni a modort és hangot, hogy tárgya iránt érdekeltséget ébreszszen. De sok függ ám a tanító egyéniségétől is, mert a tanító iránti szeretetet a gyermekek a gyermekek a tanított tantárgyakra is átviszik. A nem kedvelt tanító még a legkönynyebb tantárgyat is gyűlöltté teheti növendékei előtt. A figyelem fentartásának egyik eszköze gyanánt tekinti szerző még a fegyelmet s jó rendet is. Mi következik már mindezekből. Az, hogy csakis oly egyének lépjenek a tanítói pályára, kik magukban erre hivatást éreznek, a kiket erre nemcsak a kenyérszerzés, de igazi benső szenvedély ösztönöz, mert ha valáhol, a tanítói pályán bosszúlja meg magát legelőbb a napszámosi, kelletlen munka. Egyéniségének a legnagyobb befolyása van a gyermekek figyelmének ébrentartására. Mit ér p. o. a legragyogóbb tudás, ha tudásának kincseit kellemes módon s előadás közvetítésével nem közölheti növendékeivel. Joó István e pár sorában ujjal mutat rá, hogy milyennek kell a tanítónak lennie, s ha tankönyvének eme tételeit, növendékei lelkiismeretesen elsajátítják: bizonynyal nagy köszönettel tartoznak mesteröknek, mert az, ki hivatást nem érez magában, betanulhatja a tantárgyakat, leteheti kitűnő osztályzattal a vizsgát, de aztán növendékei a vizsgálaton arról tesznek bizonyságot, hogy a tanító tudománya közlékenységi képesség nélkül nem építhet jótékonyan. A második szakasz az érzelmi tehetség vagy kedély képzésének fontos kérdésével foglalkozik 9. cikkelyben, melyek közül leglényegesebb az iskola föladata kedélyképzés tekintetében. (48. §.) Itt is bölcsen emeli ki a tanító egyéniségének befolyását, mint egyik legfőbb tényezőt. Ebben állott Pestalozzinak ís varázsereje. Ez az egyszerű tény fejti meg művészetének titkát. Ismerünk tanítókat kevesebb tudással, de sokszorosan több gyakorlati eredménynyel, mint kitűnően vizsgázott társai. Próbálja meg azért kiki önmagát s ügy közeledjék a kicsiny gyermekekhez. Vajha tanítóképezdénk tanárai súlyt fektetnének szerző lélektani észrevételeire s előre figyelmeztetnék azt a növendéket, kiben a kedélyképzés anyagi s szellemi hajlama hiányzik, hogy más kenyérpályát válaszszon, mert az iskolában nemcsak ételt, de életet s lelket kell öntenünk a gyermekekbe. Egy romlott kedélyű tanító romlott kedélye sötét árnyékát veti a mosolygó gyermekarcokra is s ez az árnyék besötétíti korán kedélyviláguk szép hajnalát. Lelkiismereti kérdés ez, mely nagy felelősség terhével nehezül a tanítóra. Itt van aztán alkalma a gyakorlati bölcsész tanárnak arra is. hogy az iskolai élet világából merített példákkal intse s figyelmeztesse azokat, a kiket a világba kibocsát. A tanító egyénisége teheti az iskolát mintegy második családi tűzhelylyé vagy rettenetes börtönné. Mikor a tanító egyéniségének befolyását megemlíti, ugyancsak helyesen sorozza a kedélyképzés jótékony tényezői közé a helyesen berendezett tantermet, a játékot, a közös kirándulásokat. S itt mellesleg szerző utal arra, hogy más nemzetek iskoláiban a nagy történeti események emlékére ünnepélyek tartatnak s szomorúan