Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1894 (37. évfolyam, 1-52. szám)

1894-03-22 / 12. szám

rész 21 cikkelyben tárgyalja a testi vagy fizikai nevelést, míg a második rész már négy szakaszra osztva 60 cikkelyben terjeszkedik ki a szellemi nevelésre. Mindezt megelőzi a Bevezetés öt cikkelyben. Sok tudással, tekintélyes forrásokra való hivatkozással tárgyalja a nevelés fogalmát, lehetőségét, annak főcélját, aztán különösebb céljait, végül a nevelés kezdetét és tartamát. Helyesen elemzi itt szerző, hogy bár a nevelés célja az, hogy Krisztus hasonlatosságára neveljünk mindenkit, ez nem zárja ki sem a nemzeties. sem a józan egyházias nevelést, sőt teljes készséggel aláírjuk azt is. hogy a felekezeti nevelés jellemképző, csakhogy a jellem igazán krisztusi legyen. A felekezeti nevelés, a mint ezer meg ezer példa igazolja, csakugyan eltörölhetlen nyomokat vés a jellembe s indokolt is azért, mert az egyénekbe vési a felekezet elveinek jellegét. De mégis találunk e bevezetésben egyes állításokat, melyek legalább a mi nézetünk szerint, nem állják ki a tüzpróbát. Nem írhatjuk p. o. alá ezen állítását szerzőnek »más a mozgási szervek képzésének, más a bőr ápolásának célja*. A cél csak egy lehet: t. i. a természetes fejlődés alapján ép testnek és ép léleknek a nevelése és egyes szerveink, épen úgy mint egyes érzékeink ápolása élettani szempontból közös szabályoknak van alávetve. Azért a mi egy szervnek vagy érzéknek kárára van, a többieknek is közvetve kárukra lehet. Nem értjük, hogyan állíthatja szerző, hogy más-más célja van az ész-, akarat- és kedélyképzésnek, mikor mindjárt kijelenti, hogy mindezeket egybeköti a főcél, hogy a lelki élet egysége s öszhangja valósuljon. Hitünk szerint itt csakis a főcél vehető figyelembe, mint az egyetlen szükséges dolog, s az az alárendelt. mellékes cél csak a képzeletben él, de valósággal aligha létezik. A testi vagy fizikai nevelésre vonatkozó átalános észrevételeinél szerző olyan állítást kockáztat, mit maga az élet megcáfol. Azt mondja ugyanis a 6. §-ban, hogy »a testi nevelés a nevelésnek egész időszakán tart ugyan, a szellemi élet fejlődésével s folyvást növekvő energiájával szemben köre egyre fogy és kissebbedik*. Nézetem szerint a testi nevelés köre, míg a testi s szellemi élet fejlődése tart, egyátalában nem kisebbedik. Ha szerző az érett korra céloz: akkor is csak feltételesen lehet igaza, mert már ekkor a saját magunk nevelésére vagyunk hivatva. Ekkor már mi magunk vagyunk a magunk nevelői. Az a mai felfogás nem fogadható el, hogy az iskola falain túl, lerázva annak porát, a nevelést és tanulást befejezettnek tartsuk, hiszen a régi ismert példabeszéd szerint : »legjobb nevelő az életí« Az észrevételek után jő mindjárt a táplálkozás tárgyalása. Röviden, de érthetően sorolja itt elő az irányelveket, majd a csecsemők s gyermekek táplálásáról szól, megemlíti szintén egy külön cikkelyben a táplálkozás módszerét. Igen értelmesen s valóban gyakorlatilag elmélkedik a légzés felől. De fájdalom, épen a tiszta levegő az, melyet legcsekélyebb adagban nyujtunk a gyermekeknek, mert még sok helyen népiskoláink is sok kívánni valót hagynak fenn. Hátha még otthonukba kísérjük a gyermekeket. Azt mondja szerző: »a nevelésnek szoros kötelessége, hogy minden hatalmában álló eszközzel tiszta, jó levegőről gondoskodjék*. Szép elméleti igazság, de fájdalom, a gyakorlatban csak nagyon kevés helyen kivihető és megvalósítható. Az állami egészségügyi törvények kiterjeszkednek az iskola fölötti gondoskodásra, de már az otthonba, a szülei hajlékba nem nyúlhatnak bele. S itt még annyi időt tölt a gyermek, mint az iskolában. Pedig előbb-utóbb be kell jőnie az időnek, mikor a lakó épületek fölötti gondoskodásra is kiterjeszti figyelmét. Én nem vagyok az állami önkény barátja, de e tekintetben nem riadnék vissza oly törvények alkotásától, melyek az építkezést az egészségtan szabályai szerint engedélyezik, s szerző bizonynyal helyesen teszi vala. ha midőn a nevelés szoros kötelességévé teszi a jó és egeszséges levegőről való gondoskodást, egyúttal fölemlíti, hogy erre az államnak is ki kell terjeszteni gondjait, mert a nevelés e tekintetben kötött kézzel, hatalom és tevékenység hiányában vajmi keveset lendíthet. Fokozatosan s rendszeresen haladva beszél a bőr tevékenységéről és ápolásáról és a ruházatról. Az ezen cikkelyben adott tanácsok és utasítások különösen meg figyelendők s szerző teljesen az egészségtani szabályokhoz alkalmazkodik, miket a neveléssel foglalkozóknak ugyancsak szívökre kell venniök, ha azt akarják, hogy növendékeik egészsége kockáztatva ne legyen. Mosdás, fürdés, ruházat mind oly fontos tényezők, a miket a nevelőnek szem elől téveszteni nem szabad; sőt mi tovább megyünk szerzőnél e tekintetben, a mennyiben merészek vagyunk azt is állítani, hogy a testi tisztaság, a helyes, józan és csinos ruházkodás még a jellemképzésre is jótékony hatást gyakorol, míg másfelől ezek elhanyagolása az erkölcsi életfejlődésére is hátránynyal lehet. Azért csak üdvözölnünk lehet ama jó emberbarátokat, kik a szegény szülék gyermekeit jó ruhákkal látják el s a nevelőnek, a tanítónak egyik főkötelessége lenne szintén oda fordítani figyelmét, hogy ezen jótékonysági hajlamot fejleszsze. A mozgásról, testgyakorlatokról, játékokról szakszerűen tárgyalván, a 21. §-ban az idegrendszer jelentőségéről s annak ápolásáról szól. Részletesen tárgyalván az idegrendszer megbomlásának veszélyeit azon helyes következtetésre jut szerző, hogy a rendszeres oktatás akkor kezdődjék, mikor t-ször az agy-idegrendszer arra nézve eléggé kifejlett; 2-szor a szellemi munka az agy-idegrendszer fokozatos fejlődésének mindenkor megfelelő mértékben szabassék ki; 3-szor főleg kisebb gyermekeknél, aránylag rövid ideig tartson, hogy amiatt az agy soha el ne bágyadjon s ki ne merüljön; 4-szer sok és nehezen felfogható ismeretekkel ne terheljük a gyermeki agyat. Hát ez ellen az osztályozás ellen csakugyan nem lehet szavunk, teljesen megfelel ez a fiziológia követelményeinek. De már a mi azután következik, meggyőződésünk szerint nem egészen úgy áll, a mint azt szerző állítja, habár az 1868. XXXVIII. t.-c. látszik is azt támogatni. Szerettük volna, ha szerző itt mintegy úttörő gyanánt lép föl s a közfelfogásnak mintegy hadat üzenne, a jó Gomeniussal fog kezet, a ki a gyermeket csakis hét éves korában bocsátja föl a népiskolába. Üjabb vizsgálatok nyomán ugyanis, az agynak azon része, mely a gondolkozás székhelye, t. i, a homlokrész, csakis hétéves korban kezd kifejlődni. A fejlődési korban pedig minden szerv nagyon érzékeny, tehát a korai befogástól nagyon kell őrizkedni. Nem állítom, hogy nincsenek egyes kivételek, de a kivétel épen a szabályt erősíti meg. Elnézem, hogy kicsiny gyermekeink az óvodában milyen élénkek, fürgék s minő más kép tárul előttem mindjárt az első osztályban, hová a hatéves betöltött gyermekeket kényszerítjük. Rabszolgai teher nékik az a komoly tanulás. S azután kézzel fogható tapasztalatokra utalhatok. Vannak, Istennek hála, olyan szülék, kik bevárják, még ha büntetésnek néznének is eléje, a hetedik évet s akkor adják föl gyermekeiket az iskolába. És minő különbség a felfogás közt! Mennyivel könnyebben tanul! Mennyivel elevenebb a kedélye. Nem vesztett el egy évet, hanem többet nyert, mert a tanító jó alapra épít. Én ha szerző vagyok, határozottan föllépek a hatodik év iskola kötelezettsége ellen. Higyje el, tekintélyes tábor áll mellette. Érzi ezt maga Joó István is. mikor az öt órát sokallja. Én komoly tanítás mellett, a minő mai napság szokásban van, sokallom a négy órát is s nem vonakodom kimon-