Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1894 (37. évfolyam, 1-52. szám)

1894-03-08 / 10. szám

felülről! A szabad szellemnek minden mozdulása csak nekünk használhat s illetőleg azt nekünk lehet csak és kell is felhasználnunk, mint a világosság fiainak. Hadd forrjon hát a világ! Eszmék s elvek harca, nemcsak, de még a materiális létért való küzdelem is jobb, mint a tespedt nyugalom. Amabban élet, emebben halál van. Amabban követelés, emebben csak sivár lemondás. Amabban a győzelem s az élet koronája, emebben lassú sorvadás a megoszlaltatás felé. Mi életet követelünk és a győzelmet megadja majd Az, a ki már meggyőzte e világot! Kenessey Béla. ISKOLAÜGY. Hitébresztés vallástanítás utján. Az előkészítésnek ismertetett módja az újabb kor vívmánya volt. de jelenlegi alakjában látni való, hogy tisztán paedagogiai szempontok hozták azt létre és így a puszta oktatást előbbre vitte, de nem a vallás-tanítást, mint hitébresztő munkásságot. E tekintetben a reformáció korában könnyebb volt a lelkipásztor munkája, mert az az élénk érdeklődés, ami volt akkor, lehetővé tette, hogy a gyermek érzelmi világa, már midőn tanulni kezdett, elő volt készítve arra, hogy a lelkész csak a tanbeli rész tisztázásához foghatott. Most azonban, midőn tudjuk, hogy a gyermek érzelem világát korántsem járja át a családban a vallás melege, nekünk kell azt fölmelegítenünk és ezt megelőzőleg korántsem szabad tanokat hirdetnünk. A tanok megfelelő érzelmi alap nélkül csak reánk aggatott nézetek lesznek, melyeket könnyen fölcserélünk valamely tetszetősebb tételért, vagy okoskodásért. Az előkészítésnek tehát az érzelem megragadásából kell állani, olyanná kell tenni a gyermek lelkét, hogy az vágyódjék az ő Krisztusa után, szeretettel csüngjön rajta! De mi által érhetjük ezt el? A szentírás így felel e kérdésre: »A hit Istennek ereje*, »A hit hallásból vagyon« hozzátehetjük bátran, hogy az evangélium hallásából. Tehát a gyermeket a Jézusnak élő alakjához kell vezetni. Ezzel azonban vallástanításunknak egyik palánkját döngetjük, mert eddig evangéliumot az előkészítő fokon épen nem tanítottunk, a történeti fokon pedig csak az ó-testamentum után. Azonban ne gondolja a szíves olvasó, hogy javaslatomtól csak úgy könnyedén elállók, mert ha azt vetné ellenem, hogy a paedagogia követelménye szerint csak egyszerűről haladhatok az összetettre; én ha reflektálnék figyelmeztetésére, azt mondhatnám, hogy az szintén paedagogiai elv, hogy a hozzánk közelebb eső körülményekből szálljunk a távolabbiakra. Ha azonban ilyen érveket hoznék fel, csak elvégre is a kérdés tényálladék hiányában tisztázatlan maradna, én tehát megfogom — vagy legalább megfogni törekszem — az ellenvetőt a maga talaján. El kell ismernünk, hogy a hittanítás két momentumot foglal magában: a tanbeli résznek megtanulását és azon tanoknak alapjául szolgáló érzelem felkeltését. Most ha ő egyszerre igyekszik e kettőt végezni, melyikünk halad akkor az egyszerűről összetettre. Én-e, a ki előbb érzelmet kivánok és csak úgy adom át ennek tudalmi részét, vagy az, a ki a kettőt összekapcsolja? Vagy ha ezt nem fogadja el, mondja meg azt, hogy a vallás igazságait hol kívánja szemléltetni ? Mert szemléltetni kell külső vagy belső szemléltetéssel, ez is elv! Vájjon más, tőlünk idegen lelkeken fogjuk-e a vallás igazságait a gyermek elé állítani, vagy reá mutattunk saját érzelmi világukra? Én azt hiszem, ha ezeket a dolgokat lehet tapasztalni — pedig lehet — akkor itt csak saját lelkünk tapasztalata vezethet célhoz. Ne higyje senki, hogy Luther, Kálvin, Ágoston vagy bárki más is olyan élőhittel tudtak volna ragaszkodni az elrendelés tanához, ha arra elmélkedés útján jutottak volna el és nem saját lelkük tapasztalata tett volna a mellett bizonyságot, de ne gondolja ám azt megint senki, hogy a praedestinatió hite ezeket tevékenységre indította volna, ha lelkükben nem él az Istennek oly szeretete, mely ő velük annak kegyelmét is éreztetni tudta. Sőt hiszem, hogy ha valami Pál apostolban ezen hitet felszínre hozta, akkor az csak a kegyelemnek érzete lehetett, a kegyelemről pedig nem szólhatott addig, míg lelkében vágyat nem érzett a Krisztus után. Úgy hogy természetes kifejlésében minden dogmánál első az érzelem, mely Krisztus után sovárog vagy Isten után. És ha most azt kérdezzük, hogy az eddig először tanított ó-testamentum ad-e ily hangulatot a léleknek, kelt-e valami vonzalmat Isten után, ha még az nem volt meg, arra bátran mondhatjuk a nem-et. Ugyanis a használatban levő ó-testamentomi történetek Dávidról, Mózesről, Józsefről szólnak közvetlen és nem természetes-e az a föltétel, hogy ha a gyermek lelkében részvét, szánalom vagy szeretet kel föl, akkor ez a szereplő személyre fog irányulni, míg az Isten kezét ezen történetekben csak akkor fogja meglátni, ha már azt keresi, tehát ha érzelmileg erre már készítve volt. Ha azonban az evangélium történeteihez viszszük oda őket, ott ha érzelem támad, az a Krisztusé lesz, mert az evangéliumi történeteknek ő a központja. Mindezen okoknál fogva tehát én, az elsőnek határozottan az új-testamentom tanítását tartom és pedig némi részben az előkészítő fokon. Hogy mily mértékben tehető ez, azt megszabja a cél. Miután itt az érzelem irányítása a fődolog, ezért oly történeteket kell ide vennünk, melyekből Krisztusnak szeretete- sugárzik elő, ezt pedig egy néhány történet kivételével legszembetűnőbben mutatják az Üdvözítő munkásságának egyes tényei. Születése, halála, feltámadása stb. Hogy ezen érzelmi közösséget létrehozzuk, erre még nélkülözhetlen az ima is. Ha hiszszük azt, hogy az imában isteni erőforrás rejlik, akkor nem vonakodunk elismerni ennek fontosságát. Sőt ha tudjuk, hogy a gyermek lelke még nem kétkedik, nem hánykódik ide s tova, akkor tudjuk azt is, hogy az igazán tudhat imádkozni és így azt a felsőbb erőt, mely ilyenkor tényleg lecsendesít, vigasztal, bátorít, megnyugtat, közvetlen varázsoljuk át a gyermeki szívbe. Az előkészítésre azonban én még valami egészen idegen dolgot is fontosnak tartok, t. i. a karácsonyfáknak és más ilyen ünnepléseknek rendezését és létesítését. Sokan ezt azért nem helyeslik, mert a gyermeket, mint mondják, csak az ajándék csalogatja. Ha azt mondanám, hogy ebben nincs valami igazság, félreismerném az emberi természetet; de a ki meg azt mondja, hogy ez az önzés semmi vonzalmat sem ad át tisztán a szívnek, az még jobban félre ismeri azt.. Mert vájjon azt a gyengéd szeretetet, a mi van a szülő és a gyermek között, nem az a minden percben megújuló, mindenkor örömöt szerezni igyekvő gondoskodás teremti-e meg, melylyel van a szülő gyermeke iránt. Nem látni-e a főranguak körében, hogy az anya. midőn átruházza gyermekeinek gondozását másra: