Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1894 (37. évfolyam, 1-52. szám)

1894-03-08 / 10. szám

midőn lemond az apró bibelődésről, tulajdonképen a fiúi szeretet benső melegségét ajándékozza oda másnak. És ba már most ez a szeretet nem marad pusztán az önzés határa között, hanem megterem abban az igaz szeretetnek is a gyümölcse, nagy következetlenség ezt a karácsonynak lélekemelő ünnepétől megtagadni. Ha valaki visszaemlékezik az ily ünnepekre, lehetetlen nem éreznie, hogv nem pusztán az ajándéknak, nem a szokatlan csillogásnak érezte hatását, hanem volt abban valami meghatottság, valami elérzékenyítő. Hogy valami kis árnyéka feltűnik itt az önzésnek, az ne riaszszon el senkit, ez már természeti követelmény, minden csak emberi utakon lehet sajátunkká. Az előkészítő-fok után a történeti és katekismusi fokokra vonatkozólag nincs oly szembetűnő ellentét az én nézetem és a fennálló rendszer között, de azért mégis fontosnak tartom azoknak birálatos tárgyalását. A történeti fokra vonatkozólag bevett szokás az, hogy két részre osztva haladunk azon keresztül. Először is tárgyaljuk a bibliai történeteket, azután később jön az egyház-történelem. A bibliai történetek a használt módszer-szerint időrendi sorozatban vannak egymás után tárgyalva. Ez a berendezés már az előbbiekből kifolyólag általam nem látszik helveselhetőnek. A történeti fokon azonban ellenem vethetné valaki, hogy már nem annyira az érzelem melegítése a cél, mint inkább azon ismereti anyag, melyből a dogmatika és a morál felépülhet, tehát nem szükség a fokozatos fejlődés menetét megszakasztani. Annyiban én is egyetértek az ellenvetővel, hogy a történelmi tárgy bibliai részénél, bár fontosságai bír magának az anyagnak az ismerete is — miután a biblia helyes értelmezéséhez ez az első ajtó, — de különösen mégis arra kell ügyelni, hogy ez előkészítő legyen a katechismusi fokra, de már nézetem szerint a tárgyalandó történeteknek sorrendje csakis attól teendő függővé, hogy vájjon a hittannak mely részét kell előbb tárgyalni. Ha az Isten tudat tisztázandó először, ott. kétségkívül előny adandó az ó-testamentumnak, de higyje el az olvasó, midőn azt mondom, hogy minden theoriától távoltartom ugyan magamat, de mégis úgy tetszik nekem, hogy miután én a Krisztus iránt a gyermekben vonzalmat keltettem, első kérdése az lesz, hogy ki is hát az a Krisztus. Vagyis első lépés a Krisztologiának alapul szolgáló néhány történet lehet. Hogy ha pedig a bibliai történetekre vonatkozólag még tüzetesebb elvet keresünk, megtaláljuk abban a feleletben, melyet a feltámadt kérdésre adhatunk. Ki volt a Krisztus,arra csakis ezt a három feleletet adhatjuk: Istenfia, az emberiség megváltója, Isten országának megalapítója. Hogy az első dogmatikai részt előkészítsem, megtanítanám Jézus csodáit; a második kedvéért, tüzetesebben venném át az ő halálára vonatkozó dolgokat, miket már egyszer tanultak; a harmadik kérdést megvilágítanám példázataival. Ebben a harmadikban elmondanám azon példázatokat is, melyek magát az istenországát tárgyalják nem csak az abban való részvétel feltételeit. Itt a harmadik részben tanítanék egyszersmind oly történeteket is, melyekben a farizeusok, publikanusok, szóval más emberek is szerepelnek, kik nem tudják követni a Krisztust, élénken mutatnék reá, hogy most is ilyenek az emberek. Ha ezt megtettem, akkor a történetek előkeszítették már a dogmatika antropológiáját is. Úgy tetszik nekem, hogy itt azután sikerrel lehet felhasználni az ó-testamentumot, melynek minden sora, minden története szinte leheli azt a szellemet, hogy az ember természete romlott és hogy semmit magának nem köszönhet, hanem Istennek. A legelsőtől a legvégsőig ezt mutatják az ó-testamentomi történetek, de nem mutatják ezt élénkebben, mint az isteni kegyelemnek kiapadhatatlanságát, a bölcseségnek és hatalomnak mélységét és nagyságát. József története az eleve elrendezésének, Jákob szenvedése a visszafizetésnek, sok más történet a királyok közül a kiválasztásnak, kitűnő szemléltetői. Azonban amiatt nem támadhat gondolatunk a kiválasztásról, míg a mindentudóságról, mindenhatóságtól sejtelmünk nincsen, úgy ezen történetek is már az Isten tulajdonságait is éreztetik a gyermekkel. Hogy azonban Istennek tulajdonságaira ezek csak rávezetők lehetnek, azt mutatja azon közvetlenség, melylyel érinti a lelkeket azon történeteknek tanúságai, melyek hozzánk közelebb esnek, úgyhogy meggyőződésem szerint az Istenről szóló rész előkészítése az egyház-történelemben érhet véget, mert ezekből kiérzik mindazon végtelen tulajdonság, melyet ember névvel felruházhat ugyan, de fogalmilag meg nem határozhat positiv úton. Mert pl. Istenről mondhatjuk, hogy a léttel szemben változatlan, de magát e változatlanságot csak érezni lehet, mondhatjuk, hogy mindenható, de ezt képzelni nem, csak érezni tudjuk. Tehát ezen tulajdonságoknak legerősebb támaszául szolgálnak azok az egyháztörténeti események melyek bennünket közelről érdekelnek, hol a szereplők szenvedése a mi szenvedésünk, boldogsága a mi boldogságunkká tud lenni. Ezek keltik föl igazán bennünk Isten tulajdonságainak érzetét. Midőn ezeket elvégeztem, a történeti szakon így áthaladtam a dolog természetéből következik, hogy a katekismusi fokon csak tisztáznám ezeket a dolgokat, vagyis felújítva a legjobban idevágó történeteket, ezekből vonnám el a hittani részt, úgy szinte az erkölcsit is. Ha azonban csak ennyit kívánnék, semmit sem tettem volna a világnézetre vonatkozólag. Tehát még a fentebbiekre vonatkozólag annyit mondok, hogy két katekismusi fokot rendeznék be, az elsőn röviden, bibliai alapon, a másodikban tudományos tárgyak bővítésével tanítanám a hit- és erkölcstant. Ezt a második kathekismusi kört tekinteném úgy, mint a későbbieknek alapját. Ebben előkészíteném a gyermeket, hogy ő maga is vizsgálódjék, de különösen előkészíteném arra. hogy a mit nem lehetett keresztülvinni, t. i. a vallásos világnézet megteremtését az iskolában, ne tartalmazzon az számára merőben újat, midőn ezt már nem a vallástanító, hanem a lelki pásztor szándékozik elérni. Hogy miként és mivel érhetjük ezt el az így elkészített alapokon, arról, ha a szíves olvasó türelmét máris próbára nem tettem, szerény cikkecskémnek második részében fogok szólni. Vásárhelyi József. A nem-állami tanárok nyugdíjintézetéről. (A dunameliéki ref. tanároknak a közoktatási miniszterhez intézett köszönő irata.) Nagyméltóságú vallás és IcözoM. miniszter úr! Kegyelmes urunk! A mély tisztelet és szeretet őszinte érzésével közeledünk Nagyméltóságodhoz, mint hazánk tanügyeinek fenkölt szellemű vezéréhez mi, a dunameliéki ev. reform, egyházkerület vidéki tanárai. Mélyen érezzük, hogy midőn nagyméltóságod hazai közművelődésünk templomát erős kezekkel és államférfiúi bölcseséggel építgeti, midőn honfiúi lelkének minden gondját nemzeti műveltségünk felvirágoztatására fordítja, és a midőn ezek mellett atyai szeretetét ev. reform, egyházunk szegénységgel küzdő, de a tudomány és haza érdekét híven szolgáló tanügyére is kiterjeszti: szivünk a hódoló