Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1894 (37. évfolyam, 1-52. szám)

1894-03-08 / 10. szám

követeli; mert hiszen ki merné azt állítani, hogy még magát a prot. státust is már áthatották volna a protestantismusnak igazi nagy és felséges alapelvei; sőt egy paradoxonnal azt mondhatjuk, hogy még mindig tömérdek protestáns van, a ki meg egészen róm. kath. módon gondolkozik s a kinek imponál a róm. kath. egyház bámulatos szervezete és szeretné a mi egyházunkat is chablonokba beletörni. A közgondolkozás átalakulásában és a liberális világnézet elterjedésében azonban a döntő befolyás, hogy nem a protestáns egyházaké, mint ilyeneké: mutatja az, hogy magyar társadalmunkba azokból az erőkből, a melyek áthatják a külföldi igazi prot. társadalmakat, mi alig-alig tudtunk valamit bevinni. A mi társadalmunk legeslegnagyobb részében csak még a renaissence elveitől van áthatva és nem a protestantismuséitól, Tetszik neki a liberalismus; de az a szabadság, mely az Úrnak Lelkétől vagyon, nem kell neki; ezt nem is érti s ehhez felemelkedni még nem tudott. A jogegyenlőséget és az egységes jogrendet követeli; de az egyenlő kötelességek teljesítését fenhagyja mint valami kiváltságos jogot egyes keveseknek. No majd megjön ez is. Csak hadd fújjon a szél, a hova akar! Egy volna a fődolog, ha mi protestánsok szivünkre vennénk az apostol intését: »Az Istennek Lelkét meg ne oltsátok!« A reanissancera könnyen következhetett a reformáció. Huss János máglyájának a lángját még növelte a közszellem fuvalma; Luther Márfon salvus conductusát azonban már nem engedte széttépetni épen a megváltozott közszellem, mely ha még nem tudta is egészében átérteni a reformátor óriási horderejű vallási és erkölcsi gondolatait; de annyit már megértett, hogy az a wittembergi barát nagy, egyetemes emberi jogokért küzd. Nekünk protestánsoknak társadalmunk renaissance szellemét most fel kell használnunk. A felett theoretice lehet vitatkozni, hogy vájjon helyes volt e az egyházpolitikai kérdéseknek épen most és a jelen alakjukban való felvetése? Vájjon a polgári házassági törvény és az ezzel mechanice összefüggésbe hozott egyéb törvényjavaslatok tekinthetők-e reánk nézve rekompenzációul az 1868: LIII. t.-c. 12. §. megváltoztatásáért? És hogy vájjon mi lesz az eredmény, ha e javaslatok törvénynyé válnak? Nem lett volna-e jobb az első lépést az 1848: XX. t.-c. életbeléptetésével tenni meg? stb. De ma már egy ténynyel állunk szemben, a mely tény a liberalismus és a hierarchismus harcát provokálta. Hogy e küzdelemben nekünk hol a helyünk, melyik csatasorba kell állanunk: nem kell megmondanunk. A kormány a kőtelező polgári házasságra nézve tett előterjesztést. Viszonyaink között a házassági jog rendezésére ez a lehető legjobb, nemcsak, de az egyedüli mód. A josefinismussal nálunk meg nem lehelne élni. Feltéve, de meg nem engedve, hogy a josefinismus a maga egészében érvényben van Ausztriában, — Ausztria megélhet vele. Ott a protestantizmus az összes lakosságnak csak 5 — 6°|0

-át teszi; tehát uralkodó vallás a római katholikus. Ott vegyes házasság rendkívül kis százalékban fordul elő. Ausztriának nincsenek olyan nemzetiségei, mint nekünk, a hol vallás és nemzetiség egy és ugyanaz. A csehek nem csehvallásuak; de az oláhok nálunk oláh vallásúak. Ott nincs és nem volt nyolcféle házassági jog. S aztán a joseftnus rendszer mellett megint csak ott volnánk, a hol most vagyunk: a lélekhalászás gyanús és kétes értékű hecceinéí. A kötelező polgári házasságról szóló javaslat a házasságok egyházi megáldását egyáltalában nem zárja ki. Nekünk tehát híveinkben annyi egyháziasságot kell ébresztenünk gondos és lankadatlan cura pastoralissal, olyan benső vallásos életet támasztani az evangéliumi erőknek átplántálásával, hogy a hívek lelki szükségnek érezzék házassági frigyüknek egyházi megáldatását. Nekünk a^ múltnak sok mulasztását kell helyrepótolnunk most épen e lélekcserélő időkben. Többé nem szabad és nem is lehet megmaradnunk tisztán csak a negació terén; hanem nagy társadalmi munkássághoz kell kezdenünk, tehát positiv térre kell lépnünk. Többé nem élünk meg csupán csak adminisztráló egyházi hivatalnokokkal; hanem szükségünk van apostoli lelkületű és misszionáriusi buzgóságú lelkipásztorokra. És nem hagyhatjuk továbbra is lelkészeinket, ha tőlük azt kívánjuk, hogy teljesen az egyháznak szenteljék minden erejüket, abban a deprimáló anyagi helyzetben, a melylyel közülök tömérdeken most küzdenek, hanem minden erőmegfeszítéssel gondoskodni kell a kongrua rendezéséről. A zsinat a lelkészi fizetések minimumát, mint a melyre törekedni kell, megállapította. Legalább e minimum életbeléptetésének munkáját mielőbb meg kellene kezdeni. Hiába megy ki egy-egy fiatal lelkészjelölt tele eszménviséggel, egyháza iránt való szeretettel, munkakedvvel, alkotni vágyó lelkesedéssel, ha aztán a nyomasztó anyagi gondok, mint a paizsos férfiú, eléje állanak, hogy velük küzködjék. Szóval sok a mi »első rendű szükségünk.« De egygyel tisztában lehetünk és ez fel is emelhet bennünket, hogy ez a mozgalmas idő, ezek a márciusi napok, igen jó minekünk! Mennyi érdeklődést kelt fel; mennyi érdek mozdult, meg; mennyi erő jött forrongásba; hány szempont lépett előtérbe és minő nyüzsgés támadt minden