Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1893 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1893-01-05 / 1. szám

— legalább hozzátevőleg — kitűnnék a kerületi gyűlés magatartása, kitűnnék hogy a többség Pápa vagy Komárom körül csoportosul-e? S ha ez kitűnnék, valószínű, hogy egyik érdekeltség sem buzgólkodnék nagyban az áldozatgyüjtésben. Mi történnék tehát? Az indítvány leküldetnék az egyházmegyékre, megindulna a szóharc, az eredmény nélküli szellemi vagdalkozás, lenne nagy vihar széllel, mennydörgéssel. . . jótékony eső nélkül. A kultura vajmi keveset nyerne! így pedig Komárom, a szép Ígéreteken kívül, szép ajánlatokkal állván elő, ámbár az ügy még nem is tereltetett a hivatalos eljárás medrébe, már a pápai érdekeltség is tettre és áldozatra buzdult. Kifogásoltatott továbbá a mozgalom azért, mert egyes oly férfiak által indíttatott meg, a kik eddig kerületünktől távol állva, egyházkerületünk viszonyaival s hangulatával nem is lehetnek ismerősök. Ezt így általánosságban még gondolni is hiba. A mi egyházi és iskolai ügyünk nem valami rejtett kincs, nem a féle »noli me tangere«, a melyhez, mint az ó-testamentomi szentek szentéhez, csak az erre kiváltsággal biró személynek s annak is csak bizonyos időben szabad közelíteni: hanem oly közös oltár, mely nemcsak eltűri, de megvárja, hogy a szegény özvegyen kezdve, a köztünk legmagasabb polcon állóig feltegyük reá erkölcsi és anyagi áldozatainkat. Itt tehát nem jöhet kérdésbe az, hogy hány évig ült valaki a tanácsbirói széken, vagy hogy egyáltalában ült-e valaha eféle széken: itt a főkriterium csak az lehet, hogy első sorban a talentumoknak, másodsorban az egyháza iránti jóakaratnak, szeretetnek és áldozatkészségnek mekkora mértékével rendelkezik? És ha mi adott alkalmakkor oly szépen és meggvőzőleg tudjuk hirdetni, hogy az egyház iránti szeretet nem az ékes dikciók szóvirágaiban, hanem tettekben nyilvánul, ha szükségét látjuk annak, hogy világi férfiaink az egyházi ügyek iránti érdeklődésnek minél inkább megnyerve legyenek, vájjon elérjük-e ezt ugy, hogy mikor egyik vagy másik tettre kész és tettre képes világi emberünk kiáll a tettek mezejére: a helyett, hogy buzdító szavunk lenne hozzájuk, kicsinyes jelszavaknak hódolva, el akarjuk őket űzni a tettek mezejéről, mint Jézus a galambárusokat a jeruzsálemi templomból? Bizonyára nem. Vajha a pápavidéki érdekeltség, belátva a főiskolának reá nézve nagy fontosságát, olyan áldozathozatalra lelkesülne, mely Komáromnak már eddig is fényes és elismerésre méltó ajánlatait elhomályosítaná, hogy a reformáció korával együtt haladó ősi alma materünk, a régi alapokon, de űj erővel folytathatná tovább áldásos működését. Ilyen esetben Konkoly Th. Gyula és Konkoly Th. Béla urak, mint a mozgalom megindítói is legfeljebb helyi érdekeltségükre mondhatnák elveszettnek a harcot, de mint az egyházkerület fiai s a tanügy barátai bizonyára azt mondanák: »Az ütközetet elvesztettük és mégis győztünk!* Mert bármiként dőljön el az ügy, e mozgalomból egyházkerületünkre, kulturánkra, sőt anyaszentegyházunkra csak haszon és nyereség származhatik. A kezdeményezőket tehát megilleti a tisztelet és az elismerés. Kercza. Rácz István. TÁRCZA. A protestantizmus politikai jelentőségéről. A protestantizmus nemcsak vallási, hanem politikai elv is egyszersmind. Mint ilyen áthatotta és megtermékenyítette az állami és társadalmi életközösségek összes rétegeit, s az állami és társadalmi élet keresztyén alapokon, modern intézményeiben pedig protestáns alapokon nyugszik. Joggal mondható ennélfogva, hogy a modern eszmevilág a maga összes intézményeiben és attribútumaiban a protestantizmus szülötte, éltető elemeit annak sarkalatos alapelveiből merítette. Róma közönségesen, és pedig csalhatatlan kathedraszózatok alakjában is, azzal vádolja a protestantizmust, hogy az a forradalom szülőoka, sőt a reformáció maga a megtestesült revolúció. A reformáció tagadása az egyházi, a forradalom pedig a politikai tekintélynek; amaz megsemmisíti a monarchiát az egyházban, ez az államban; az egyik hirdeti az egyetemes papságot s a gyülekezet uralmát, míg a másik az egalité-t s a nép souverenitását, úgy, hogy az I. Károlyon elkövetett királygyilkosság előfutára a XVI. Lajoson elkövetett forradalmi királygyilkosságnak. Sőt Róma még tovább megy e gondolatok kifejtésében. Amennyiben — úgymond — a protestantizmus az egyént az Írás szabad vizsgálására utasítja, ezzel a szubjektivitás elvét, azaz az embernek az adott igazságtól és hagyományos rendtől való emancipálását szentesíti; következésképen a reformáció a vallásos és politikai szakadásnak állandó forrása, sőt maga a szakadás; míg a katholicizmus csupa tekintély, objektivitás és konzerváció. Ilyen tételeket találunk MontalembertneTc, korunk pápás egyházi tekintélye eme szószólójának műveiben, mi mellett még az is figyelemreméltó, hogy amint századunk elején a kath. egyház a romantikából, úgy a jelenben a reakcióból táplálkozik E tekintetben érdekes adatokra találunk Nijjpold tanár müvében a legújabb katholicizmus történetéről, valamint Hasé és Tschackert jeles polemikájában. Eltekintve attól, hogy a pápás országok csak úgy forrongnak a forradalmi elemektől, míg Genf és Wittenberg meglehetősen csendes képet mutat, itt csak arra akarunk utalni, hogy egyház és állam lényegileg különbözik egymástól, s ha a protestántizmusnak nem kell pápa, úgy ebből korántsem következik, hogy király sem kell. Az egyház lényege, nem mint az államé, a szervezet, a hatalom és engedelmesség, tekintély és alattvalóság viszonya, hisz ez az egyház tisztán politikai felfogásával volna azonos, hanem az egyház lényegét a hit képezi s a tantartalom. A protestantizmus s a forradalom között párhuzamot vonni nem igen lehet. Mert alaptanai a jóra való képesség hiányáról a bűneset után, az evangélium ujjászülő isteni erejéről és tanai a betudott igazságosságról sem monarchiai vagy republikánus, sem forradalmi vagy legitimista tanoknak nem mondhatók. Ép e tanokban nyilvánuló benső lényegénél fogva, a protestantizmus összehasonlításáról a forradalommal szó sem lehet. Ha ilyen külső összehasonlításról szó lehetne, úgy nemcsak a reformációt, hanem első sorban magát a keresztyénséget lehetne, sőt kellene a forradalom eredetének és előfutárának tekinteni. A francia demokraták és socialisták épúgy hivatkoznak Krisztusra, mint a német túlliberálisok Lutherre. Lamartine kifejti, hogy a forradalom nem más, mint a keresztyén eszmék realizálása. II. Simon socialistikus tanát, az érzékiség vallásáról a keresztyénség beteljesedésének (»nouveau christianisme<) mondja, s az a socialista, ki a Tuilleriák ostrománál egy Krisztus-képet pillantott meg, a föllelkesült tömeggel így kiáltott fel: ez a mi mesterünk! Ezek a keresztyénség lényegét csakis az alsóbb rendek iránti szeretetben, a köz- és egyéni javak felosztásában s a gazdagok, előkelők és tudósok szidalmazásában látják épúgy, mint a pápások a reformáció lényegét a fennálló tekintélyek megtagadásában. A keresztyénség s a reformáció valódi lényegét,