Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1893 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1893-12-28 / 52. szám

az Úr Jézus Krisztusban!a megértették, úgy nálunk is akkor keletkezik, ha elrösteljük magunkat, ha meglátjuk, hogy hitetlenségünk mely sok bűnre vezetett s ha beismerjük, hogy a protestántizmus a Krisztus nélkül igazán csak vergődés. A pápistaság bizhatik hatalmas szervezetében, katonáinak fegyelmezettségében, vagy fényében, a zsidóság is bizhatik fiainak élelmességében ; az igaz, hogy távol is lesz egyik is, a másik is attól örökkön örökké, hogy az emberiség igazi bolclogítását munkálja. A protestántizmus csak a Krisztusra támaszkodhatik s ha arra nem támaszkodik, el is pusztul, de meg mégis érdemli, hogy elpusztuljon. Azért törekedjünk arra, hogy ha előbb nem is, az uj évben az igazi Krisztusban való hitet s a Krisztusban való igazi hitet megszerezzük. Az igazi Krisztusra van szükségünk, a ki Saulból Pált alkotott. Az igazi Krisztusra, a ki nemcsak maga támadott fel a halálból és pedig nemcsak annyiban, a mennyiben azt német tudósok elfogadhatónak és megengedhetőnek tartják, hanem valósággal ugy feltámadott, hogy minket is fel tucl támasztani. Nem arra a Krisztusra van szükségünk, a kit azon mód meg tudunk érteni, a mint a kártyaasztaltól felkelünk vagy egy átdorbézolt éjszaka után kialuszszuk magunkat, hanem arra a Krisztusra, a kit nem lehet máskép, csak bűnbánó lélekkel és töredelmes szívvel, csak az Isten véghetetlen kegyelme ós teljes hatalma előtti megalázódással megérteni. És a Krisztusban való igazi hitre van szükségünk. Ennek az igazi hitnek egyik fő jellemvonása az, hogy valami rendkívüli nagy boldogsággal tölti meg az embert, ugy hogy a szív túláradva az örömtől, a lelkiekkel való foglalkozást áldásnak és jutalomnak, nem kényszernek tekinti. A másik tulajdonsága a Krisztusban való igazi hitnek az, hogy valami csodás szeretetet támaszt ós nevel a szívben, a mely ugyan nem hizelkedés ós mások bűneinek, különösen a főbűnnek, t. i. annak, hogy az emberek nem hisznek a Krisztusban (János ev. XYI. 9. v.) elleplezése, de mindenesetre elégséges szeretet, a mely folyton ösztönöz, hogy mások igaz javán, tekintet nélkül arra, hogy csak szegények-e vagy nem, szeretnek-e vagy nem, szüntelenül munkálkodjunk. Az igazi hit végül valami elpusztíthatlan erőt ád a léleknek, a mely erő néha megfogyatkozik ugyan a sok küzdelemben, de megint megújul s nem engedi, hogy a keresztyén ember kétségbeessék vagy az Isten országa terjesztésének munkáját félbehagyja. Óh csak azt ne mondjuk, hogy ilyen hitből van bennünk csak egy mustármagnyi is, vagy hogy ezek csak elméleti fejtegetések. Ha csak egy kis mustármagnyi hitünk volna, akkor már hegyeket mozdítottunk volna ki helyökből és élénk, pezsgő egyházi életet teremtettünk volna, most pedig megijedünk a kis halmoktól is, és meg sem kezdjük, vagy az első kis akadálytól visszariadva, félbehagyjuk az egyházi élet létrehozásának munkáját. Ila csak egy kis mustármagnyi hitünk volna, akkor az evangéliumi igazságokról szóló fejtegetéseket nem fcekintenők elméletieknek, mert azok lennének a mi életünk ható erői. Ha volna bennünk erős hit, akkor az úgynevezett egyházpolitikai javaslatokat valóságos ujjongással fogadnók. Nem azért, mert azok magukban véve valami nagy hasznára lennének a magyarnak s hatalmassá, boldoggá tennék. Hiszen Franciaországban már régóta törvénynyó lelt mindaz, a mi most nálunk azza lesz, s azért ott az erkölcsiség ós a boldogság nem állanak a legjobb lábon s a közélet oly dolgokat vet felszínre, a melyek egészségtelenségét nyilván mutatják. Politika magában véve egy nemzetet sem tett még igazán erőssé, hatalomban állandóvá és boldoggá s a liberalismus sem adhat meg mindent a magyarnak, a mire szüksége van, hogy boldoguljon s amaz akadályokat maga elől elhárítsa, a melyek a felvirágzásnak útjában állanak. Sőt a mi liberális újságjaink megfoghatatlan könnyelműséggel rontanak is, nemcsak építenek. Védik a magyart az ultramontán sötétség ellen, de tárcáikban, elbeszéléseikben, a híreket kisérő megjegyzéseikben nem mindig adnak jó táplálókot az olvasóknak. Olyan apró labdacsokban adogatják be a közönségnek a pogány világnézletet s az epicuri erkölcstant, hogy észre sem veszi az ember. Szólnak a karácsonyi történetről, mint a »szóp dajkameséről«, húsvétkor elmélkednek a »keresztyénség magasztos legendáirój«, vagy megmagyarázzák, hogy majd gyermekeinkben feltámadunk, vagy nevetségessé teszik a megcsalt férjeket, valami tetszetős fénynyel vonják be az öngyilkosokat s a múltkor egy szerkesztői üzenetben egy novellára, a melyben elő volt adva, hogy egy meggyalázott aszszony megöli magát, az volt az Ítélet: Ugyan menjen; nem veszik azt olyan komolyan. Majd ezek az apró labdacsok mind anarchista bombák lesznek nálunk is, ha fel nem ébredünk, s meg nem fontoljuk, hogy politikába fulladt közéletünket minden módon, minél előbb s minél erélyesebben meg kell javítani. És épen azért kellene, nem néma rezignációval s akadékoskodó aggodalmakkal fogadni az egyházpolitikai javaslatokat, mert azok alkalmat adnak, sőt egyenesen kényszerítenek majd kötelességeink becsületesebb teljesítésére. Örülnünk kellene s ha erős hitünk lenne a Krisztusion*