Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1893 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1893-12-21 / 51. szám

hiába keresgéltem az angol és amerikai szemlék tartalma között: a vallások parlamentjéről sem Blackwood's Magaziné, sem a Contemporary Review. sem a Fortnightly Review, sem a Harper's Magaziné, sem a Nineteenth Century, sem a North Ámerican Review nem emlékezik meg, pedig az angol közönség jobbára ezekből értesül a világ folyásáról s a szerkesztők figyelmét semmi sem kerüli ki. Ugy látszik azonban, hogy a vallások parlamentjének sikerültéről eltérők a nézetek, tehát jobbnak tartották hallgatni egyelőre erről a themáról. Egy chicagói napilap »The Daily Inter Ocean« jelentései állanak rendelkezésemre. Ebből ugyan csak dicséretet olvas az ember; de ezt mellőzve, inkább a vallások parlamentjében felolvasott nevezetesebb értekezések, elmondott beszédek tartalmát fogjuk ismertetni. A vallások parlamentje 17 napon át ülésezett. A világ minden részéből való különféle vallások képviselői jelentek meg ez alkalmakkor a nagy gyűlésteremben, mely valóban festői látványt nyújthatott, mivel a képviselők nagy része papi ornatusban jelent meg. Nem volt ülés, a melyen 4000 hallgatónál kevesebb lett volna jelen; legtöbbször ezerek szorultak ki a teremből. Mindjárt a gyűlés elején a híres new-yorki lelkész, Lyman Abbott lépett a felolvasó asztalhoz. Pompás beszédének címe: »A vallás az emberiség lényeges jellemvonása*, tartalma pedig a következő: A vallás nem különálló az embertől; nem a papok erőszakolták azt az emberiségre. A babonának káros hatalma is abban a tényben leli magyarázatát, hogy az ember vallási lény, de ez inherens képességét tudatlan vagy rosszakaró emberek gonosz, önző céljaikra használták fel. A vallást nem a mult adta az embernek. A vallás minden vallásoknak anyja a gyermekben. A White City (Chicago szép negyede) nem anyja az építészetnek, hanem az építészet szülője a White Gitynek. Azok a templomok, papok, szertartások, melyek földgömbünkön vannak, nem csinálták a vallást, hanem mindezeket a bennünk levő vallás szülte. A vallás nem egyes emberek rendkívüli adománya, de az egész emberiség jellemvonása. Az emberhez tartozik, mivel ember. A vallás nem természetfölötti uton, vagy ellenállhatlan kegyelem folytán lett osztályrészévé kevés vagy sok választottnak. Nem exemptio, hanem a creatio utján jutunk hozzá. Nem a sinai hegyen jött létre, nem is Bethlehemben született meg; Krisztus csak az emberi lélekben már meglévő vallást jött el betölteni. Isten kezdetben lehelt életet az emberbe, és minden emberbe, tehát minden emberben van abbóí az isteni leheletből. Elnyomhatjuk ezt, megtagadhatjuk az engedelmességet a bennünk levő szónak, de az bennünk van mégis. Isten gyermekei vagyunk, akár tudjuk, akár nem tudjuk azt. Istenhez vonzódunk ez erő segítségével, mint a föld a naphoz. Az ember teste csodálatos gép. Az embert ösztönei, vágyai, szenvedélyei az állatok köré sorozzák. Társas lény ő. Mindaz meg van benne, a mi az állatban, csakhogy magasabb mértékben. De az ember több is, mint a gép, mint az állat: az örökkévalósággal, az istenivel is össze van kapcsolva. Van benne hit, remény és szeretet. Hit, a mely ha nem látja is mindig a Végtelent, de mindig megkísérli látni. Remény, a mely ha néha csalékony is, mindig magasabb és magasabb erényekre vezérli. Szeretet, a mely a bölcsőben kezdődik, az anyához köt, nagyobbodik az életműködés köréhez képest, magába foglalván a játszótársakat, a falubelieket, a törzset, a nemzetet, végre az összes emberiséget, s mindebből azt tanulván meg, hogy van egy még nagyobb szeretet, a melyben élünk, mozgunk, a mi felé törekszünk, a mi által táplálkozunk és inspiráltatunk. Müller Miksa szerint a vallás a Végtelen megnyilatkozásának oly felfogása, a mely az ember erkölcsi jellemére hatással van. Én meg azt mondom, hogy minden emberben meg van ez a képesség a Végtelen megnyilatkozásai által magát befolyásoltatni, ha a nyert világosságot követi; ez a képesség fejlődésképes. Az ember tudja, hogy reménykedik, fél, szeret, akar. Tudja a viszonyt a gondolkozó, érző és akaró én és a külvilág között. Tudja, hogy a tűz melegíti őt, meggyőződést szerez ekkép három dologról: 1. magáról, 2. arról, a mi nem önmaga. 3. a viszonyról maga és nem önmaga között. Ezen viszony észrevevése kezdődik a bölcsőnél, végződik a sírnál. Észrevevései eleinte arra vezetik, hogy minden jelenségben öntudatot tételezzen fel. Azt hiszi, hogy minden dolog személy, s ez vezeti őt a polytheismus karjaiba. Majd megtanulja, hogy az élet egységesebb, mint előbb gondolta. Rájő, hogy a természet minden jelensége okra vezethető vissza, hogy az apparens mögött reális, az árnyék mögött substantia, a mulandó mögött örökkévalóság van. A régi vallás régi tanítói, a japáni és héber régi mesterek tudták az igazságot, a mit később Spencer Herbert axióma alakjában igy fejezett ki: »Minden bennünket körülvevő titkok közül semmi sem bizonyosabb, mint hogy egy végtelen és örök energia vesz bennünket körül, a melyből minden származik«. Ezt az energiát tanulmányozván az ember, rá jő, hogy az intellectuáíis természetű. A mindenség nem szétszórt részek halmaza; az életet egység teszi azzá, a mi. Az élet nem véletlenségek sorozata. A tudomány célja a tünemények között létező összefüggésnek megtalálása. A tudós nem teremti ezeket az összefüggéseket, hanem megtalálja. Nem csinál törvényt, csak felfedezi. A tudomány gondolkodása az embernek, hogy megtalálja minden mulandóság mögött az isteni realitást. A tudomány emberi gondolkodás a felől, hogy az Isten mint gondolkodott rólunk. Megkísértjük kikutatni az alak, a szín stb. szépségeinek viszonyát. Nem ember teremti ezt meg, csak felfedezi. A szépet keresvén, észreveszi, hogy a végtelenhez ért. Bach kinyitja az egyik ajtót, s létrehoz egy fajta zenét. Mozart is mást, Mendelssohn is mást, Beethoven is mást, Wagner is mást. Mindegyik megmagyaráz valamit a szépből, a mi a hang-összeállítás lehetőségei közé volt elrejtve, de azért ezzel a zenei szép nincs kimerítve, az nő, nő mindig, mert a zenében a végtelent keressük, akár tudjuk azt, akár nem. De az ember nemcsak a dolgok külsejét látja meg, hanem tájékozást szerez magának magához hasonló lényekről. Látja embertársait, látja, hogy azok is látnak, gondolkoznak, remélnek, aggódnak, szeretnek és gyűlölnek, ugyanazon ismeretlen célra törekesznek vele együtt. Igy jutunk az emberiség egységének megismerésére. Az ember meglátja az egységet eleinte a családban majd a törzsben, a nemzetben, végre az egész emberiségben. Ha nem lenne egység az emberiségben, nern lehetne történelem sem. A történelem nem csupán a megtörténtek elmondása: a történelem egyesült faj haladásának kifejtése. De egység hiányában nem lehetne nemzetgazdaságtan, semmi tudomány, semmi vallás, semmi sem. Mi nem különálló homokszemek halmaza vagyunk, a melyet csak azért tolunk össze, hogy szétfujjuk. Az egész emberiség félreismerhetlen kapcsokkal van egyesítve. Oly erő köt össze bennünket, a mely messze tűlhaladja a localis, a törzsi, a nemzeti, a hitvallások templomának erejét. A történelem, a nemzetgazdászat, a sociologia, az egész emberi nem fejlődés-története tanús-