Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1893 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1893-11-30 / 48. szám

sürgős voltát ő maga is már régebben fölismerte. Épen azért szakértőkből értekezletet hivott össze s ott meghallgatta a véleményeket. Az ánkéten két terv merült fel. Az egyik a füvészkert mögötti térségeken egy egészen uj egyetemi telepet akarna létesíteni. Igen szép terv, de más, még nagyobb szükségletek rovására számtalan millióba kerülne s még azzal a bajjal is járna, hogy a fenmaradó régi épületeket nem lehetne mire használni. Maradt tehát a másik terv, mely szerint a mai központi egyetemi épületek kibővíttetvén, idővel a bölcsészeti kar a mostani műegyetemi épületbe tétetnék át, mig a műegyetem számára uj palotát kellene emelni. A műegyetem kibővítéséről azonban addig is gondoskodni kell, részint bérhelyiségek által, részint ugy. hogy a belső udvarban előadótermek alakíttatnak. Mindezekre nézve rövid időn meg lesz a megállapodás. — A harmadik egyelem kérdését épen nem tartja akut kérdésnek. Miért csináljunk uj egyetemet, mikor még a meglevő kettőn is annyi a tennivaló? S nincsenek-e más kulturális szükségleteink, a melyek fontosabbak és sürgősebbek, p. o. a népoktatás terén ? Akármily kívánatos is tehát magában véve uj egyetemek állítása, a kérdés ma nem akut, s igen jól várhatunk annak az eldöntésével, hogy a harmadik egyetem hol állíttassék fel. A harmadik egyetem különben se vetne véget a budapesti egyetem tultömöttségének, hiszen ime, a kolozsvári egyetem sincs kellően látogatva, mert általános vonása a kornak, hogy ma mindenki a nagy centrumokba törekszik. Egy intézkedést ugyanis elképzel, mely a joghallgatók egy részét a fővárosból a vidékre tereli, s ez a kötelező doktorátus megszüntetése. Erre vonatkozó törvényjavaslata készen van, s legközelebb be fogja terjeszteni. A kongrua ügyében beadott hat. javaslatot az állam és az egyház, mint maga az emberiség érdekében elfogadja. Ezúttal kénytelen az ez ügygyei kapcsolatos két tévedésre reflektálni. Az egyik az, mintha ebben az ügyben eddig nem történt volna semmi. Ez nem igy van. A kérdés megoldására már Trefort kiküldött volt egy bizottságot, melyet azután ő fölelevenített, uj tagokkal kiegészített s mindenkép ugy instruált, hogy az minél hamarabb befejezhesse munkálkodását. Kiküldte ezt a bizottságot egy nagyon biztos alapon, t. i. a legfőbb kegyúr megbizásából. A kongrua-kérdés azonban kapcsolatos a patronátus és a párbér kérdésével, valamint a gör. kath. parokbiák szabályozásával. Addig azonban, mig mind ezek a kérdések megoldatnak, a szegény plébánosok megsegítésével várni nem lehet. Örömmel járult hát a primás amaz indítványához, hogy — az elvi kérdések megoldása megmaradván az előbbi bizottságnál — egy ad hoc püspöki bizottság foglalkozzék az ideiglenes megoldással, azaz a szükséges pénzt azonnal teremtse elő. Így most már reméli a kérdés rövid idő alatti megoldását, annál inkább, mert e módszer mellett nem akadály többé a gör. katholikus plébániák nagy száma sem. Véleménye ugyanis, hogy a kongruát bizonyos lélekszámhoz kell kötni s ily módon a gör. katholikusoknál p. o. két plébános fogja kapni azt a kongruát, a melyet a latin szertartásuaknál egy. Ez a megoldási mód egyúttal fel fogja kelteni a törekvéseket a gör. katholikus plébániák számának apasztására. Tévedés továbbá azt hinni, mintha a kongrua rendezése tőle függne. Hisz csak nem képzelik, hogy egy' elég bÖ javadalmakkal rendelkező egyház szükségleteiről az állami költségvetés során történjék rendelkezés ? A vallásalap sem szolgáltathat e célra többet az eddigi 470.000 forintnál, ugy hogy a hiányzó 500.000 frtnyi szükségletre nincs más fedezet, mint a főpapi, káptalani és apátsági javadalmak jövedelmei, melyekkel az illetők szabadon rendelkezvén, a kongrua-kérdés megoldása egyenest tőlük függ. A miniszter teendője tehát nem egyéb, mint őket a különböző formalitásokon átsegíteni és buzdítani. Örömmel hallotta, hogy sokan a kongrua-kérdéssel kapcsolatosan tárgyalták a protestáns egyházak segélyezését is. E célra már eddig is 120,000 frtot vett fel. A segélyezést nemcsak az anyakönyvek államosítása, hanem más egyéb fontos tekintetek is kívánatossá teszik. A katholikus autonomia kérdésére vonatkozólag őt Polónyi indolenciával és bizonyos taktikázással vádolta. Szerénytelenség nélkül mondhatja, hogy soha egyetlen kötelességében sem volt indolens s hogy számos hibái és gyarlóságai közt az a legnagyobb, hogy taktikázni nem tud s mert nem tud. nem is él vele. Ismételten kijelentette hogy az autonómiát lehetőleg a püspökökkel egvetértőleg kell létesíteni. Mi következik ebből? az hogy mivel neki biztos kilátás nyújtatott arra, hogy a püspöki kar e kérdésben már legközelebb állást fog foglalni, ezt az állásfoglalást neki bevárnia célszerű, sőt illő. Ha ez az állásfoglalás túlságosan elhalasztódnék, akkor természetesen a nélkül is bele fog menni. Mellékesen megjegyzi, hogy a Házban is kifejezett nézetéhez képest megtette az intézkedéseket, hogy hitközségi autonómiák alakulhassanak. Nem volt eredményük ; pedig akkor Magyarország hitközségeinek legnagyobb részében megvolna már az autonomia. Vagy olyan autonomiát képzelnek, mely a templommal és iskolával nem gondol s csak egy központból áll, mely a pénzeket szétküldi ? No abban igazi élet, igazi autonómikus szellem nem lesz soha. Magára a büdzsére térve bizonyítgatja, hogy a közoktatási kiadások emelkedése épen nem oly jelentéktelen mint azt némelyek állították. Utal ezenfölül tegnap beterjesztett jelentésére, mely az eddigieknél sokkal nagyobb befektetéseket helyez kilátásba. Azonfölül az állam hitoktatási kiadásai mellett számbaveendők a felekezetek és községek e célú kiadásai is, s igy csinálva meg a mérleget, bátran kiálljuk a versenyt Európa legcivilizáltabb nemzeteivel is. Az sem igaz, mintha a kisdedóvás terén nem mutathatnánk eredményeket. 1891—92. év végén 881, az 1892— 93. év végén 1256 óvoda volt az országban s ugyanez idő alatt az óvóképzők száma is 5-ről 10-re nőtt. A mi ;;

zt illeti, hogy 48 óvodai alkalmazott nem tud magyarul, a dolog magyarázata valószínűleg az, hogy nem rendes óvodákról, hanem csak egy-egy dajka felügyelete alatt való menedékhelyről van szó, már pedig jobb, ha azokat a gyermekeket tót nyelven ápolják, mintha sehogy se ápolják. Felhozták némelyek, hogy rendszeres igyekezet van a tanítók fizetésének rendezéséről szóló törvény kijátszására. Ha itt-ott a felekezetek maguk emelik fel a tanító fizetését 300 frtra, ez ellen nem lehet kifogást tenni, mert hisz ez a minimum épen azért állapíttatott meg, hogy a felekezetek az állami segély igénybevételét illetőleg ne hozassanak kényszerhelyzetbe. Ha azonban az egész vonalon mutatkoznék oly tendencia, hogy a kormány minden befolyása a tanítók kinevezésére kirekesztessék, akkor igen kényelmes eszköz áll a rendelkezésünkre, t. i. az, hogy azt a minimumot novelláris uton fölemeljük. Ebben a versenyben csakis az állam lehet győztes. A népoktatás államosításáról elismeri, hogy azzal sok fontos nemzeti érdeket lehetne biztosítani, de azt ez idő szerint nem tartja létesíthetőnek, részint a felekezetek ellenállása, részint az állam pénzerejének csekély volta miatt. Mert hogy a felekezetek iskoláikkal együtt a pénzüket is egykönnyen átengednék, az alig hihető. De legjobban meglepte őt Polonyi, a ki egyszerre követeli az iskolák államosítását s a katholikus autonomiát. Hát ha