Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1893 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1893-02-02 / 5. szám

Mennyire eltérő hazai jogunk szelleme az egyház közönséges jogától, az is bizonyítja, hogy mig az utóbbi szerint a nem-prékonizált, azaz pápailag meg nem erősített püspök javadalma jövedelmeit sem élvezheti, annál kevésbé gyakorolhatja a püspöki renddel járó jogokat, addig nálunk mindjárt a királyi kinevezés folytán viselheti a püspöki öltönyt, meghivatik a főrendiházba, adományokat, javadalmakat, csak a. püspökrendi jogokat nem gyakorolhatja. A királyi felség az 1723: LXXI. t.-cikk értelmében jogosítva van a pazarló vagy hanyag főpapok jövedelmeit zár alá venni s a javadalom helyreállításáról gondoskodni. Megilleti továbbá a magyar királyt az u. n. placetum, vagy tetssvényjog, melynél fogva a Rómából a hazai papsághoz intézett mindenféle pápai rendeletet, bullát, brévét előzőleg megtekinthet, s amennyiben azok kihirdetését a hazai törvényekkel összeütközőknek, az állam békéjét veszélyeztetőknek ítélné, megtilthatja, mint ez a csalatkozhatatlansági dogmát, a vatikáni zsinat e nagyfontosságú, az emberiség kultúrtörténetében kiváló jelentőségű határozatát illetőleg történt. A királyi tetszvénvjog, melynek uralkodóink folytonos gyakorlatában voltak* s melyet az abszolút uralom alatt létrejött konkordátum csak ideiglenesen szüntetett meg s az 1870. augusztus 9. királyi leirat visszaállított: az állam szuverenitásából kifolyólag, s nem az apostoli királyi cimnél fogva illeti meg hazánk koronás fejét, s épen ezért még a kérdéses cím elvesztése esetére is sértetlenül fönmaradna. Hogy ez a jog mennyire állami s nem egyházi eredetű, bizonyítja nemcsak az, hogy az egyház mindenkor kárhoztatta, közelebbről a vatikáni zsinat IV. sen. 3. c.: hanem különösen az, hogy nálunk egyenesen királyi dekretum alapította meg kifejezetten, Zsigmondnak egy 1404. évi rendelete, mely a »Corpus Jurisban* nem foglaltatik, de teljes szövegében megolvasható Kovachich Márton György »Vestigia Comitiorum* cimü hires művében 199—203. Ez fő- és javadalomvesztés terhe alatt tiltja meg a klérusnak, hogy bármely pápai, illetve a római udvarból eredő rendeletet, levelet királyi jóváhagyás nélkül el ne fogadjanak, ki ne hirdessenek, végre ne hajtsanak. Hogy a jus placeti mint valóságos államfenségi jog állt fenn a mondott idő óta, ez kétséget kizárólag igazolható Kollár, Hajnóczy, Cziráky s mások munkáiból. Hasonló természetű ama jog, mely a szerzetrendek beengedésére nézve honi törvényeink által van megállapítva. Az 1715: GII. t.-cikk kimondja, hogy semminemű szerzetek klastromai és zárdái, az álladalom haszna, és ő kir. Felsége kegyelmes megegyezése nélkül nem fognak »szaporíttatni«. Bizonyára nagyon fontos közérdekek birták arra az országgyűlést, hogy igy határozzon, főkép az, hogy az improduktív osztály túlságos mértékben ne szaporodjék. Ujabb törvények (1723: XCVL, 1729: L., 1741: LXV., 1765: XLII. s XLIII.) pedig egyenesen azt mutat* Pl. a febronianizmus ellen kiadott pápai bulla, az »Auctorem fides« kihirdetését az 1794. évi december 30-iki legfelsőbb határozat megtiltotta. ják, hogy a szerzetek bebocsátásának jogát az országgyűlés vonta hatáskörébe. A magyar király itt érintett joga alkotó része ugyan a főkegyúri jognak, de nyilván az állam lényegéből s nem az egyház ajándékából folyó. Egyszersmind azt is látjuk mindezekből, hogy a jezsuiták, kiket sem alkotmányos király, sem az országgyűlés telepedési joggal fel nem ruházott, hazánkban merőben jogtalanul tartózkodnak, ingatlan jószágok szerzésére képességgel nem birnak s igy bármikor kiutasíthatók volnának. Hazánkban a szerzetrendek eltörlésére az apostoli király van jogosítva, egyházjogi szempontból épen apostoli királyi, államjogi szempontból felségi jogánál fogva, de ez természetesen a felelős kormány s az országgyűlés hozzájárulását is feltételezi. Magától érthető, hogy ha ez egyáltalán lehetséges, már a legegyszerűbb politikai követelmények szempontjából is helyes a római székkel egyetértőleg járni el. Azonban épen a mostani események mutatják, hogy ez a megegyezés igen sok esetben s a legéletbevágóbb kérdéseket illetőleg lehetetlen. Eléggé nem hangsúlyozható, hogy országos törvényeink a pápa bírói hatóságát megszorítják, a római szentszék előtt való pörlekedést eltiltják, a pápához való fölebbezést korlátolják, bizonyos ügyekben, melyek egyházjog szerint oda tartoznának, az ország rendes biráit s a királyi felséget jogosítják föl a döntésre. Mátyás idejében hozott törvények ezt oly erélylyel jelentik ki, hogy a mai »liberális« államférfiak szinte még az olvasásától is megijednének. Ilyenek: az 1471: XIX. t.-cikk: »szinte hogy teljességgel senki az országlakók közül. »akár! papiak, akár világiak legyenek, az ország szabadsága ellen, melylvel néhai Szent István király idejétől fogva háborítlanul él«, elmellőzvén az utat, egyenesen a római udvarhoz senki panaszra ne menjen .... melyekkel ellenkező javadalmasok, javadalmaktól megfosztassanak, a nem javadalmasok pedig főbeli büntetéssel lakoljanak*. Hasonlókép nyilatkozik az 1486: L1V. t.-c. a tizedpereket illetőleg, az ugyanazon évbeli XLV. t.-cikk az rendeli, »hogy ugy ezekben, mint más egyházi perekben a király legyen a biró.« Nagyon jó lesz megszívlelni most ezeket a régi törvényeket, midőn azt a hirt kapjuk, hogy a pápa utasította az esztergomi prímást, a béke eme fölkent lovagját, hogy miként szervezze az ultramontánizmus harcát Magyarország belső békéje, az állam törvényes kormánya, az ország fennálló s megalkotandó törvényei ellen. Pedig II. Ulászló becses dekretuma VIII. cikke értelmében az ország törvényeit s rendeleteit vakmerőn sértő, ha főpap vagy más egyházi személy, főpapságának, vagy egyéb méltóságának s javadalmának elvesztésével büntetendő. Zsigmond fentemlített dekretuma fő- és jószágvesztéssel sújtja a törvényellenes pápai rendeleteknek még elfogadóit s kihirdetőit is, annálinkább végrehajtóit. A főkegyúri jogban benne foglaltatik az is, hogy más egyéb kegyurakat az egyház iránti kötelességeik teljesítésére kötelezhet s nálunk az u. n. patronátusi perekben az egyházi bíróságok mellőzésével Ő felsége van jogosítva ítélni, az 1553: IX., 1567: XXXI., s ktílö-