Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1893 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1893-10-19 / 42. szám

3. Terjeszszék a »Téli Újságot«, »Koszorút«, a » Kis Tükör «t< a »Prot. ÁrvaJiázi Naptárt«, mindenek felett a bibliát és alapítsanak építő jellegű könyvekből, történeti és nem képzeletrontó szépirodalmi művekből népkönyvtárt, mert 30 frtból igen szép kis könyvtárt lehetne alapítani. 4. Gyakorolják hathatósan a lelkészi, presbyteri és diakonusi gondozást. 5. Igyekezzenek a hivek lelkében táplálni az önzetlen, könyörülő és segítő szeretetet, hogy minél többen legyenek, a kik ne tudják elviselni, hogy van éhező gyermek, mezítelen árva, bün örvényébe került szerencsétlen. III. Már most átadhatnám a szót másoknak. De talán, miután szóltam arról, miként lehet nagy városban s miként lehet kisebb helyeken belmissziói tevékenységet kifejteni, a tisztelt értekezlet megengedi, hogy arról is szóljak egy szót: miért kell belmissziói munkát végezni? Megvallom, nekem nincs kedvem erre azt a feleletet adni: azért, mert a pápistaság egyfelől s kivált az egyházpolitikai reformok megvalósulása esetén, a már eddig is sok kárt okozott unitáriusság, baptistaság, nazarenusság, no meg később a felekezetnélküliség fenyegetik egyházunkat. Eszem ágában sincs azzal áltatni akárkit, mintha a két magyar evangéliomi egyház igen nagy megpróbáltatásnak nem lenne a közel jövőben kitéve. A veszély valóban sokkal nagyobb, mint azt sokan gondolják. A dolog úgy áll, hogy a pápistaság helyzete az egyházpolitikai reformok megvalósítása esetén kedvezőbb lesz Magyarországon, mint századokon át volt. A közvélemény már is rossz irányban halad s a valláserkölcsi elsatnyulás annyira ment, hogy senki sem meri követelni, hogy a magyar katholikusok szabadítsák ki magokat a pápaság és az álcoelibatus igája alól. Pedig azt kellene mondani, hogy higyjenek mást mint mi, de a mit nem hisznek, a mit képtelenségnek tartanak, a mit nemcsak legkitűnőbb világi, de sok őszinte papi ember is közöltök veszedelmesnek tart az őszinte vallásosság és a közmorálra nézve, azt legyen elég erkölcsi erejük eldobni az élő igaz Isten és az Ő Krisztusa nevében és ne hajtsák be jobb lelkiismeretük dacára magokat a vakhit és a papság előtt való meghajolás hínárjába és ne neveljék az új nemzedéket, a szabadságra és világosságra hivatott drága magyar ifjúságot egy oly szörnyű hatalom szolgálatára, a mely a hit és erkölcs címén, uralkodik az előtte meghódoló szerencsétlenek millióinak egész lelki világán. Nem; nemcsak nem figyelmezteti senki a magyar katholikusokat az örvényre, sőt a szabadelvűnek mondott sajtó is dicshymnuszokat zeng a pápista főpapoknak, ha azok kijelentik, hogy a magyar haza törvényei előtt készek tisztelettel meghajolni. Azoknak érdem egy-egy hazafias frázis is, a mellett azért izgathatnak a magyar állam ellen Schopperi köriratokban. Már most ha az egyházpolitikai reformok keresztül mennek, a pápistaság úgy tűnik fel majd, mint szegény martyr, a törvény előtt meghajoló püspökök, mint kiváló bölcs és jó hazafiak, a kik veszteségöket türelemmel viselik, pedig a pápaság befolyása a lelkekre, ennélfogva sikere is ép oly nagy marad vagy még nagyobb lesz, mint azelőtt. A két protestáns egyház pedig nem szólhat az egyházpolitikai reformok ellen, mert az nem illenék szelleméhez, de épen azért jelentékeny veszteségeiért a közvélemény nem sajnálja s mivel sem oly egységes szervezete, sem a szertartásokban oly kábító fénye és változatossága, sem oly nagy vagyona nincs, mint a pápistaságnak és tegyük hozzá, intelligentiájának hite elhalványodott, egyszerűbb tagjainak hite pedig sok helyütt élettelenné lett, roskadozni fog s ha Isten nem segít, a szakadárság kőszikláján darabokra törik szét. Már pedig jaj a magyarnak, ha a vakhit és a szakadárság osztoznak meg rajta. De Isten segítni fog. És mivel segítséget ád nekünk, a kik sem emberi tekintély előtt meghajolni nem akarunk, sem az egyház alapjává valamely különleges, furcsa és képtelen emberi nézetet tenni, mint a szekták, nem fogunk, azért nekünk azt a segítséget kell megragadnunk és mint az evangélium híveinek is, mint jó magyaroknak is, evangélizálnunk kell, mert különben a jövő század történetirója azt irja meg rólunk, hogy mig a Krisztus országának terjesztésében restek voltunk, addig az igazi, komoly és mélyreható hazafiság tekintetében sem voltunk valami nagyon erősek. Azért ne elégedjünk meg azok álláspontjával, a kik igy beszélnek: »Harcoljunk a pápistaság ellen is, a szekták ellen is, hogy megvédhessük saját egyházunkat. Harcoljunk, mert jőnek az egyházpolitikai reformok!« Sőt ellenkezőleg nagy bűnbánattal kell beismernünk, hogy sokat vétkeztünk, mert nem a Krisztusnak bennünk lakó ereje, hanem külső veszedelem késztetett fokozottabb munkálkodásra. »Nálam nélkül semmit nem cselekedhettek !« ezt mondj a az Idvezítő s ha mi lelkünk mélyében át nem alakulunk s ha Isten kegyelmét, szent lelkét magunkba nem veszszük, hiába verjük mellünket, hogy majd ezentúl jobb protestánsok leszünk, nem fogjuk megtalálni a helyes utat, eltalálni a kellő szót, kitalálni az