Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1893 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1893-10-19 / 42. szám

ürügye alatt meghagyjunk mindent, a mi rossz, s hogy a mikor a magyarságot emlegetjük, voltaképen nemcsak a német és angol sajátságos esetleg furcsa szokások, hanem amaz evangéliomi mélységes igazságok előtt zárjuk be az ajtót, a melyeket a németek és angolok egy része jobban megbecsül s nagyobb következetességgel valósít meg, mint mi. Óh csak állítsátok vissza azokat a családi istentiszteleteket, a melyek a XVI. és XVII. század magyar kálvinistáinak sziklaszilárd jellemét alakították! Csak teremtsetek irodalmat, a mely a gazdagokat és szegényeket, férfiakat és nőket folytonosan és jól foglalkoztassa! Prédikáljatok házanként és közönséges helyeken, oly tűzzel, hogy a nép az egyháznak adott fillérét örömmel és lelkesedéssel adja, akkor azután, ha kell is korunk sajátságos jelleméhez képest a régi alapon ujat építeni, ki fog tűnni, hogy magyar alapon nagyon jól lehet a beimissziói munkát folytatni. És én ez alkalommal meg is kisérlem annak megmutatását, miképen lehetne belmissziói működést kifejteni magyar alapon. Az a kérdés, miféle fogódzó pontot találhatunk és ragadhatunk meg saját népünknél? Azt, hogy népünk szeret énekelni. Szeret, kivált itt-ott egyebet is, de énekelni mindenek felett szeret. Már most bizonyos, hogy azok, a kik faluhelyen énekegyletet alakítottak, azt tették a magyar nép kedélyéből kifolyólag és nem német, vagy skót mintára. És az is bizonyos, hogy az énekegyesületek működése az egyház minden tagjánál tetszést arat. A hol tehát lehet, pedig majdnem mindenütt lehet, kellene egyházi énekkart alkotni. A lelkész szavára felbuzdul a segédlelkész vagy tanító, kikeresi az alkalmas hangokat s a téli estéken az iskola termében tanulnak szép énekeket négy hangra. Igv láttam én ezt kis gyerek koromban, a mikor még azt sem tudtam, ha vájjon vagyon-e belmisszió, meg evangélizálás ? íme tehát egy tisztán magyar és magyaros intézmény, a mi egy falusi lelkész bizonyságtétele szerint elvonja a hiveket a korcsmázástól, növeli a templomi igehirdetés hatását. Kétségtelen azonban, hogy ha az énekkar már tud egy pár szép éneket, szívesen meghallgatják azt mások is. No, most már mibe kerül ilyenkor a lelkésznek, hogy azt mondja: No, ha kigyelmetek már itt vannak, majd beszélek valamit Kálvinus János viselt dolgairól vagy Bethlen Gábor hires nagy tetteiről. Nem kell ahhoz valami nagyon szorgos készülés. Elég Révész »Kálvin élete« vagy Bethlen életrajzának olvasgatása. Tiz estére való anyagot is kap a lelkész egyik-egyikből. Azután a hivek tán maguk is szeretnének egyet énekelni, meg egy kis imádságban kérni a Mindenható segedelmét — hej, mert ma is van sok veszedelem! — ezzel megvan a falusi vallásos estély. Csakhogy az atyafiaknak jól esik egy kis beszélgetés is s a Tisztelendő meg a Tanító urnák olyan jó alkalma van ilyenkor a »Téli Újság*, a »Koszorú«, meg a »Kis Tükör« ajánlására. íme, a vallásos iratok terjesztése. Csakhogy nem addig van ám! Mert ihol Zsuzsi nénink sirva panaszkodja el, hogy az ő fia ilyen meg olyan korhely, »most is a korcsmában van s ha hilom is ide, hát azzal felel, hogy hát keetek is nazarénussá akarnak lenni ?« Ez el se végzi, már meg Örzsi néni panaszkodik, hogy a nagyobbik leánya milyen beteg. íme a lelkészi behatóbb gondozás megkezdésére nyilik meg a tér. Azonban még mindig vannak, a kik se az Isten házát nem látogatják, se az újonnan kezdett vallásos estélveket. Csakhogy azok közül az egyik István bácsinak az unokatestvére, a másik a legjobb énekes sógora, legalább is valakinek a körösztkomája. Hátha ugy elküldenénk mindenik házatájára azt, a kit legalkalmasabbnak találunk s aztán megmondanók, hogy fordítsa rá a beszédet a kiküldött valahogy Zabcsek Wenczel történetére, azután meg a »Prot. Árvaházi Naptárra«, no meg arról a prot. egyház sok bajaira, továbbá arra, hogy az ev. prot. egyház a magyar nemzet boldogulására mennyit tett már s hogy ez az egyház csak ugy lehet a hazának erős oszlopa, ha minden egyes fia hiven végzi kötelességét, íme, a diakonusi intézmény mustármagja. Csakhogy az egyházban nemcsak bűn van ám és megfeledkezés Istenről, hanem nyomorúság is. Szegény árvák s más kesergők, éhezők, gyötrődők. No, már jó volna ezek felsegélésére valamit összeadni; a Tisztelendő asszony megy elő jó példával s ki egy kis zsirt, ki egy csibét, ki meg egynéhány hatost ád a szent célra; bizony utóbb még az árvizkárosult kálvinistáknak is jut, a kiknek a nagy budapesti politikai újságok nem gyűjtenek egy krajcárt sem, no meg a »Nagypénteki ref. társaság«-nak, a melyik még veszedelmesebb árvizből szabadítja ki azokat a gyermekeket, a kiket az erkölcstelenség árvizébe talán saját szüleik dobtak irgalmatlanul. Foglaljuk össze már most az elmondottakat. A kikben van egy mustármagnyi hit, azok sürgősen azonnal valósítsák meg a vidéken a következőket : 1. Állítsanak egyházi énekkarokat. 2. Tartsanak vallásos jellegű összejöveteleken egyháztörténeti előadásokat, a hiterősítő mozzanatokat különösen kiemelve.